Azt hiszem, már hónapok óta tudtuk, hogy valami közénk ékelődött. Nem beszéltünk róla, de ott volt minden mozdulatban, minden rövidre fogott mosolyban. Amikor Dórámmal és a gyerekekkel Bencéékhez jártunk, mindig próbáltunk normálisak lenni – de ha Lilla rám nézett, valami mélyen felkavart bennem. Mintha a tekintetével szavak nélkül is azt mondaná: tudom, mit gondolsz.
Egyik este, amikor a családom elutazott vidékre, Lilla üzent: „Ha ráérsz, ugorj át egy kávéra.” A konyhában lámpafény, halk zene, és az illata – azonnal elárulta, mennyire várta, hogy belépjek. Próbáltunk beszélni, de a szavak nem tartottak sokáig. Egy pillanat alatt ott állt előttem, annyira közel, hogy már nem volt kérdés. Megcsókoltam. A mozdulatban nem volt hirtelenkedés, csak valami régen elfojtott vágy, ami most végre utat talált magának.
Amikor a csók elmélyült, már nem gondoltunk semmire. A testem, az övé, minden mozdulat ösztönné vált. A ruha súgva hullott a földre, a bőr találkozott bőrrel, és minden légvétel kicsit gyorsabb lett. Nem volt idő, csak egy lassú, forró jelen, amit nem lehetett megállítani. A szeretkezésünk nem volt vad, inkább feszült és őszinte – olyan, amiben minden elfojtott érzelem kinyílik, bármennyire is tiltott.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire újra beszélni tudtunk. Csak feküdtünk egymás mellett csendben, és mintha mindketten tudtuk volna, hogy ezzel valamit végleg elindítottunk. Aztán egy hirtelen hang: autó az utcán, kulcs a zárban. Bence hazatért. Lilla elsápadt, és szinte ösztönösen mutatta, hogy bújjak el. A gardróbban álltam, csak egy résen át láttam a szobát.
A férje belépett, Lilla próbált nyugodt maradni, de a hangja remegett. Aztán minden valahogy természetesnek tűnt: pár szó, pár mozdulat. És aztán a csend. Egy olyan csend, amit lélegezni is nehéz volt. Láttam, ahogy Bence átöleli, és ahogy Lilla engedi. Nem akartam látni, mégsem tudtam elfordulni. Ott, a sötétben, hirtelen minden vágy bűntudattá vált.
Amikor később kiment a fürdőbe, Lilla rám nézett. Egyszerre volt szomorú és üres. Nem szóltam semmit, csak csendben elindultam. Ő utánam lépett, halkan annyit mondott: „Nem akartam, hogy így legyen.”
Az éjszaka csendjében sokáig sétáltam haza. A hideg levegő kiszívta belőlem a forróságot, de a bőre érintése még ott volt az ujjaim alatt. Talán ez volt az igazi büntetés – hogy amit kerestem, megtaláltam, és ezzel mindent el is veszítettem.