A Kong Studios ilyenkor már rég nem volt hivatalos munkahely. Éjfél után a falak lassabban lélegeztek, a neonfények tompábban vibráltak, és a basszus úgy kúszott végig a folyosókon, mintha élne. Valahol a mélyén még szólt egy ritmushangszer – talán Russel hagyta bekapcsolva –, és a visszhangja beette magát a betonba.
2D a tetőn ült, lábát lógatva a perem fölött. London alatta lüktetett – ugyanazzal a ritmussal, mint ami napok óta nem hagyta aludni. Nem dallam volt ez, hanem vágy. Nyers, kissé zavaros, tipikusan gorillazos. Az a fajta, ami a mellkasban ül, nem a fejben.
Hátradőlt, a csillagtalan égre bámulva. A város fényszennyezése mindent narancssárgába vont, mintha az egész éjszaka parázsból lenne. Három hete nem aludt rendesen. Három hete, mióta az a próba volt – mióta Noodle úgy nézett rá a felvételen, ahogy azelőtt soha.
Halk lépteket hallott a háta mögött. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ki az. Noodle úgy járt, mint egy macska – puha talpak, súlytalan mozgás, mégis mindig tudtad, hogy ott van, mert a levegő másképp mozgott körülötte.
Leült mellé. Nem szólt semmit. A csend köztük nem kínos volt, inkább sűrű. Olyan, amit nem illik megtörni, csak érezni. A szél hozzáfújta a haját – fekete tincsek, amiket 2D már százszor látott, de most mintha először venné észre, hogyan tapadnak a nyakára.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte Noodle halkan, anélkül hogy ránézett volna.
– Nem. Te?
– Három hete nem.
2D megdermedt. Három hete. Ugyanannyi. Lenézett a kezeire, mintha azok elárulhatnák, mit kellene mondania. Nem árulták el.
– Tudod – szólalt meg végül –, a zenében mindig benne van valami, amit nem merünk kimondani.
Noodle oldalra billentette a fejét, halvány mosollyal.
– Pont ezért működik.
A város fényei visszaverődtek a szemükben, mintha minden ablak egy-egy titkot rejtene. 2D úgy érezte, a mellkasában valami lassan összehúzódik – nem fájdalom volt, hanem gravitáció. Mintha Noodle teste vonzaná az övét, fizikai törvény szerint, amin nem lehet vitatkozni.
Noodle megmozdult mellette. Alig észrevehetően közelebb csúszott, és a válla hozzáért 2D karjához. A pólóján keresztül is érezte a bőre melegét – vagy csak képzelte? Már nem tudta megkülönböztetni a valóságot a három hete tartó álmatlanságtól.
– A próbán – mondta Noodle, és a hangja most mély volt, rekedtes –, amikor énekelted azt a részt… tudod melyiket.
Tudta. A második versszakot, ahol a szöveg arról szólt, hogy valaki túl közel van ahhoz, hogy egyszerűen csak barát legyen.
– Igen.
– Láttam az arcodon, hogy nem nekem szántad. De én úgy hallottam, mintha nekem szólna.
2D szíve kihagyott egy ütemet. Aztán kettőt. Mint egy rossz ritmusgép, ami nem tudja tartani a tempót.
– Talán mert neked szólt – mondta, és maga is meglepődött, milyen egyszerű volt kimondani.
Noodle felé fordult. A neonfényben az arca félig árnyékban volt, félig narancssárgában, és 2D arra gondolt, hogy ilyen arcot kellene festeni – olyat, ami egyszerre elrejt és megmutat mindent. A szeme sötét volt és nyitott, mint egy ajtó, amin csak be kell lépni.
Nem gondolkodott. A gondolkodásból három hét álmatlanság lett. Most csak felemelte a kezét, és megérintette az arcát. Finoman, a hüvelykujjával végigsimítva a járomcsontján, le az álláig. Noodle behunyta a szemét, és 2D érezte, ahogy beleremeg az érintésbe.
Az első csók nem volt drámai. Nem volt szenvedélyes összecsapás, nem volt filmszerű pillanat. Puha volt, óvatos, tapogatózó – két ember, aki éveket töltött egymás mellett úgy, hogy nem merte megérinteni a másikat, és most először próbálja ki, milyen.
A második csók már más volt. Noodle keze 2D nyakára kulcsolódott, ujjai a hajába túrtak, és a száját úgy nyitotta ki, mintha levegőt akarna – de nem levegőt akart. 2D magához húzta a derekánál fogva, és érezte, ahogy Noodle teste az övéhez simul, meleg és könnyű és mégis ellenállhatatlanul nehéz, mint egy akkord, amit nem tudsz elengedni.
– Három éve akarom ezt csinálni – suttogta Noodle a szájára, és 2D érezte a szavakat, mielőtt meghallotta volna.
– Én négy éve.
Noodle nevetett – halkan, a torkából, és 2D úgy érezte, ez a hang jobb, mint bármi, amit valaha rögzítettek ebben a stúdióban.
A tetőajtó nyitva maradt mögöttük. A lépcsőház mélyéről még mindig szólt az a ritmushangszer – monoton, lüktető, türelmes. Mintha mindig is erre várt volna.
Bementek. A stúdió sötét volt, csak a keverőpult jelzőlámpái világítottak – piros, zöld, sárga pontok a félhomályban, mint apró csillagok. A kanapé a sarokban állt, az, amelyiken annyi éjszakát aludtak külön-külön, fáradtan a próbák után.
Most nem aludni jöttek.
2D leült, és Noodle az ölébe ereszkedett, szembe vele, térdei a csípője két oldalán. A súlya ismerős volt – mint egy gitár a térdeden, ami pontosan oda illik, ahová kell. A kezei 2D vállán pihentek, és az ujjaival lassan végigsimított a kulcscsontján, le a mellkasára.
– Mindig tetszett ez a póló rajtad – mondta, miközben az ujjai a szegélyéhez értek.
– Leveszed?
– Már le is vettem – húzta át a fején, és 2D érezte a hűvös levegőt a bőrén, aztán Noodle tenyerét a hasán, meleg és határozott.
Viszonozta. Lassan, mert nem akart sietni – mert ez a pillanat négy éve készülődött, és megérdemelte, hogy tartson. Noodle felsője finom pamut volt, alatta semmi. Amikor a bőre a bőréhez ért, mindketten megálltak egy pillanatra, mint egy szám közepén, ahol szünet van a kottában.
Aztán a szünet véget ért.
Noodle csípője lassan mozogni kezdett – nem gyorsan, nem mohón, hanem ritmikusan, mint egy lassú groove, amit a teste talált ki. 2D kezei a derekára simultak, és engedte, hogy vezessen, mert Noodle mindig is jobban érzett a ritmust nála.
A csókok egyre mélyebbek lettek. Nem csak a szájukkal csókoltak – az egész testükkel, minden mozdulattal, minden sóhajjal. 2D szája Noodle nyakára vándorolt, a kulcscsontjára, és Noodle hátrahúzta a fejét, kitárva a nyakát, mint aki teljesen megadja magát.
– Ne állj meg – suttogta, és a hangja rezgett, mint egy húr, ami éppen megszólal.
2D nem állt meg.
A keverőpult jelzőlámpái lassan úsztak a félhomályban, mintha a stúdió maga is lélegezne. Valahol a mélyén egy felvevőgép piros fénye világított – de egyikük sem törődött vele. Ami most történt, az nem volt demo, nem volt próba, és nem volt felvétel.
Ez a dal maga volt.
Később, amikor Noodle 2D mellkasára hajtotta a fejét, és az ujjával láthatatlan vonalakat rajzolt a bőrére, a stúdió csendes volt. A ritmushangszer már nem szólt – mintha tudta volna, hogy a szerepe véget ért.
– Ez megváltoztat mindent – mondta 2D halkan, a plafonra bámulva.
Noodle felemelte a fejét, és ránézett. A szeme olyan volt, mint mindig – sötét, mély, megfejthetetlen –, de most volt benne valami új is. Melegség. Vagy talán mindig is ott volt, és 2D csak most látta meg.
– Nem – mondta Noodle. – Ez mindig is így volt. Csak most mertük kimondani.
A Kong Studios ezen az éjszakán nem zenét gyártott, hanem valamit, ami a zenénél is igazabb. Feszültséget. Kreatívat. Emberit. Olyat, amit mindenki ismer, de kevesen vallanak be.
Másnap ebből lett egy dal.
És aki hallgatta, pontosan tudta: ez nem csak zene.