Amikor kiléptem a lakásából, még az ujjaimon éreztem őt. Nem konkrét mozdulatokat, nem részleteket — hanem azt az összetéveszthetetlen meleget, ami csak akkor marad meg az emberben, ha túl közel engedett magához valakit.
A szeretőmet.
Már nem volt értelme máshogy nevezni.
Nem volt bennem pánik. Inkább egy furcsa, tompa nyugalom. Tudtam, mit tettem, és azt is, hogy most hazamegyek a feleségemhez.
Az autóban lehúztam az ablakot. Hideg levegő csapott be, mintha meg akarná tisztítani azt, amit nem lehet. Az ingeimen még ott volt egy másik nő illata — halványan, de elég erősen ahhoz, hogy észrevegyem.
Otthon égett a villany.
A feleségem a konyhában volt, amikor beléptem. Mosolygott.
– Későn jöttél – mondta, nem szemrehányóan. Egyszerűen csak megállapította.
Megcsókoltam az arcát. Egy pillanatra megfeszültem, mintha attól félnék, hogy érzi rajtam azt, amit hoztam magammal. De nem szólt semmit. Csak végigmért, lassan.
– Olyan vagy ma – mondta halkan –, mintha máshol járnál.
Nem válaszoltam.
A feszültség
Vacsora után a nappaliban ültünk. A tévé ment, de egyikünk sem figyelte. A feleségem közelebb húzódott. A keze a combomon pihent meg — ismerős mozdulat, mégis meglepő.
A testem reagált. Önkéntelenül. Nem kellett hozzá gondolat.
Zavarba ejtő volt. Néhány órával korábban még egy másik nő szuszogását hallgattam közelről, most pedig az asszonyom ujjai rajzoltak lassú köröket rajtam.
Nem volt benne sietség. Inkább kíváncsiság.
– Hiányoztál ma – mondta.
A bűntudat ekkor csapott le igazán. Nem akkor, amikor megcsaltam — hanem most, amikor ő akart engem.
De nem húzódtam el.
Ugyanaz az ágy, más érzés
A hálószobában félhomály volt. A feleségem mozdulatai ismerősek voltak, mégis mintha most figyelmesebb lett volna. Talán megérezte rajtam azt a feszültséget, amit máshonnan hoztam haza.
Amikor hozzám ért, nem kérdezett. Csak közelebb bújt.
A teste emlékezett rám. Én pedig emlékeztem arra, milyen volt, amikor még csak ő volt.
A gondolataim összekeveredtek. Egy másik bőr emléke, egy másik hang visszhangja, miközben a feleségem lélegzete ott volt a nyakamnál. Nem kellett elképzelnem semmit — a testem már tudta, mit kell tennie.
És ez volt benne a legijesztőbb.
Utána
Amikor minden elcsendesedett, a feleségem a mellkasomon feküdt. A lélegzete lassú volt, egyenletes. Elaludt.
Én nem tudtam.
A plafont néztem, és először éreztem igazán, hogy kettéváltam. Az egyik részem ott maradt valahol máshol, egy idegen ágyban, egy tiltott érintés emlékében. A másik itt feküdt, a saját otthonában, a felesége mellett.
Ugyanaz a test.
Két külön élet.
És tudtam, hogy ezentúl minden hazatérés ilyen lesz:
nem megérkezés — hanem átlépés egyik világból a másikba.