Negyvenhat éves vagyok, huszonkét év házasság után másfél éve váltam el, és szeptember elején a húszéves lányom kivette a kezemből a telefont, letöltött rá egy társkereső alkalmazást, és azt mondta: „Anya, ezt most megcsinálod.”
Lefotózott a konyhaablaknál, mert ott a legjobb a fény. Háromszor kellett újrakezdeni, mert minden képen úgy néztem ki, mint aki igazolványképre vár. A bemutatkozó szövegemet ő írta, én csak kihúztam belőle azt, hogy „imádok nevetni”, mert ilyet ember nem mond magáról.
Aztán beírt a telefonom jegyzetei közé egy listát. A címe ez volt: „Anya randiszabályai.” Öt pont. Utoljára 2002-ben randevúztam, akkor még SMS-ben kellett számolni a karaktereket. Fogalmam sem volt, hogy ez most hogyan megy, úgyhogy úgy döntöttem, betartom mind az ötöt.
Egyet sem sikerült egészen.
1. szabály: nyilvános hely, nappal
Az első héten tizennégy üzenetet kaptam. Kettő egyetlen szóból állt („szia”, „helló”), egy a második mondatában rákérdezett a kedvenc pózomra, egy pedig hosszan ecsetelte, hogy ő „nem keres drámát”, ami után olyan érzésem volt, mintha egy drámát olvasnék. A lányom szerint ez normális. Szerintem állatkert volt, ahol én voltam a látogató is, és a ketrec is.
András negyvenkilenc éves volt, építészmérnök, és a profilján egyetlen kép szerepelt róla: egy hegyi ösvényen áll, hunyorog a napba, és látszik rajta, hogy valaki más kérte meg, hogy álljon meg egy fotóra. Négy éve özvegy. Ezt az első üzenetében megírta, egy mondatban, magyarázkodás nélkül. Azt hiszem, ezért válaszoltam.
Szombat délelőtt tizenegyre beszéltünk meg egy kávézót a Dóm tér mögött. Nyilvános hely, nappal — első pont kipipálva.
Húsz perccel korábban értem oda, mert nem akartam, hogy lássa, ahogy belépek és keresgélek. Leültem az ablak mellé, elővettem a telefont, és ekkor jöttem rá, hogy a szemüvegem otthon maradt, tehát az étlapot nem tudom elolvasni, a telefont pedig csak karnyújtásnyira tartva látom. Ott ültem kinyújtott karral, mint egy rossz színész egy pantomimben.
Ő tizenöt perccel korábban érkezett. Belépett, körülnézett, meglátott — és elnevette magát. Később elárulta, hogy ő is azért jött korán, hogy ne kelljen keresgélnie.
Két ember, aki jóval előbb érkezik, hogy ne lássák, mennyire izgul. Ennél jobb kezdetet nem lehetett volna kitalálni.
2. szabály: egy óra, és hazamész
A lányom ezt külön aláhúzta. „Ha jó, akkor is. Hagyj valamit a második alkalomra.”
Három óra lett belőle.
Nem tudom pontosan, hogyan. Megittunk két kávét, aztán egy fröccsöt, aztán ő azt mondta, ha már úgyis délután van, menjünk le a Tisza-partra. Októberi napsütés volt, az a fajta, amikor a fény már alacsonyan jön, de még meleg. Sétáltunk a víz mellett, és egy idő után már nem figyeltem arra, hogyan beszélek.
Egyszer megkérdezte, mit csinálnék szívesen, ha senkinek nem kellene beszámolnom róla. Ott a korlátnál álltam, és rájöttem, hogy nem tudom a választ. Húsz éven át az volt a kérdés, mi kell a gyerekeknek, mi fér bele a családi kasszába, mikor jön haza a férjem. Azt, hogy én mit szeretnék, senki nem kérdezte — én magam sem. Végül azt mondtam: táncolni. Ő bólintott, mintha ez a világ legtermészetesebb válasza lenne.
Amit nem vártam: hogy milyen könnyű egy olyan emberrel beszélgetni, akinek szintén van egy egész élete mögötte. Húszévesen az első randin az ember azt próbálja kitalálni, ki lesz. Negyvenhat évesen már tudod, ki vagy — és a másik is tudja, ki ő. Nincs mit eljátszani. A ráncok, a régi házasság, a gyerekek, a térdem, ami lépcsőn fáj: mind ott van, és senki nem tesz úgy, mintha nem lenne.
3. szabály: ne beszélj az exedről
Persze hogy beszéltem.
Valahol a hídnál kicsúszott a számon, hogy a volt férjem huszonkét éven át ugyanazzal a mondattal köszönt el reggelente. Aztán megálltam, és mondtam, hogy bocsánat, ezt nem szabadna, ez benne van a szabályokban.
András megállt, elővette a telefonját, és megmutatta a saját jegyzeteit. A címe: „Apa randija.” A huszonkét éves fia írta. Négy pont. A harmadik így szólt: „Ne beszélj anyáról, csak ha ő kérdezi.”
Ott álltunk a hídon, két majdnem ötvenes ember a gyerekeink listáival a kezünkben, és úgy nevettünk, hogy egy arra kocogó lány kikerült minket.
Aztán megkérdeztem, milyen volt a felesége. És elmesélte. Nem sokat, nem szomorúan — csak annyit, hogy értsem, honnan jön. Ennél többet egy ember nem adhat magából egy első találkozón.
4. szabály: az első randin semmi
Ezt az egyet betartottuk. Félig.
A villamosmegállóban búcsúztunk, hat óra körül, amikor már sötétedett. Nem tudtam, mit illik ilyenkor csinálni — kezet fogni nevetséges lett volna, egy puszi az arcra túl kevés. Ő oldotta meg: megkérdezte, megcsókolhat-e.
Több mint húsz év után először csókolt meg valaki, aki nem a férjem volt. Rövid volt, kicsit ügyetlen, mert mindketten egyszerre ugyanarra fordítottuk a fejünket, és utána mindketten elnevettük magunkat. Aztán jött a villamos, és felszálltam.
Egész úton a szám szélét éreztem.
Az a hét hosszabb volt, mint az előző másfél év. Esténként írtunk egymásnak — nem sokat, egy-két mondatot, de mindig volt benne egy kérdés, amire válaszolni kellett. Szerdán bementem egy fehérneműboltba, és húsz percig álltam a polcok előtt, mielőtt vettem valamit, amit aztán otthon a szekrény mélyére tettem, mert nevetségesnek éreztem magam. Csütörtökön elővettem. Pénteken visszatettem.
Egy hét múlva meghívott vacsorára. Paprikás krumplit főzött, mert azt mondta, ő csak azt tudja jól, és nem akar egy olyan étellel kezdeni, amit elronthat. A lakása kicsi volt és túl rendes — látszott rajta, hogy előző este takarított.
Vacsora után a kanapén ültünk, és egyszer csak csend lett. Nem kínos csend, hanem az a fajta, amiben mindketten tudtuk, mi következik, és egyikünk sem akart sietni.
Én mondtam ki. Azt, hogy szeretném, de félek. Nem tőle, hanem attól, hogy több mint húsz éve más előtt nem vetkőztem le, és hogy ez a test már nem az, amelyik akkor volt.
Annyit mondott: „Az enyém sem.” Aztán megkérdezte, maradjon-e égve egy lámpa.
Maradt egy. A kicsi, az ágy mellett. Ő lassan vetkőzött, én még lassabban, és ő bújt be előbb a takaró alá, hogy nekem könnyebb legyen. Ezt sosem fogom elfelejteni.
A teste meleg volt, a hasa puhább, mint amilyennek a hegyi fotón tűnt, a kezei pedig figyelmesek: minden új helyen megálltak egy pillanatra, mintha engedélyt kérnének, és csak akkor mentek tovább, ha a testem válaszolt. A combomon lévő régi csíkokhoz is hozzáért, és nem kerülte meg őket. Ott időzött a legtovább.
Nem volt benne semmi abból, amit a filmek ilyenkor mutatnak. Volt viszont benne valami, amire húsz évig nem is emlékeztem: hogy ki lehet mondani, mit szeretnék, és a másik meghallja. Egyszer azt kértem, lassabban — lassított. Egyszer azt, hogy ne hagyja abba — nem hagyta. A végén a homlokát az enyémhez nyomta, és sokáig így maradtunk.
Utána a szemüvegem az éjjeliszekrényen feküdt az övé mellett. Két szemüveg egymás mellett. Ettől sírtam el magam, nem mástól.
5. szabály: írj, hogy hazaértél
Nem értem haza.
Reggel hétkor írtam a lányomnak egy üzenetet: „Jól vagyok, délután megyek.” Fél percen belül jött a válasz. Egyetlen emoji volt benne: egy kis tűz.
Aztán még egy üzenet: „Hány szabályt szegtél meg?”
Visszaírtam, hogy négyet és felet.
Ezeket a szabályokat egy húszéves írta egy húszévesnek. Nem az ő hibája, hogy nem rám szóltak: negyvenhat évesen az ember már nem attól fél, hogy túl gyorsan halad, hanem attól, hogy elfelejtette, hogyan kell. Kiderült, hogy egyetlen szabály maradt, ami ebben a korban is érvényes — kimondani, amit akarsz, és megkérdezni, mit akar a másik. Minden más a villamosmegállóban eldől.
Olvasd el ezt is!
