A Kong Studios ilyenkor már rég nem volt hivatalos munkahely. Éjfél után a falak lassabban lélegeztek, a neonfények tompábban vibráltak, és a basszus úgy kúszott végig a folyosókon, mintha élne.
2D a tetőn ült, lábát lógatva, cigaretta nélkül, mégis füstös gondolatokkal. A város alatta lüktetett – ugyanazzal a ritmussal, mint ami napok óta nem hagyta aludni. Nem dallam volt ez, hanem vágy. Nyers, kissé zavaros, tipikusan gorillazos.
Noodle halk léptekkel jelent meg mögötte. Nem szólt semmit, csak leült mellé. A csend köztük nem kínos volt, inkább sűrű. Olyan, amit nem illik megtörni, csak érezni.
– Tudod – szólalt meg végül 2D –, a zenében mindig benne van valami, amit nem merünk kimondani.
Noodle oldalra billentette a fejét, halvány mosollyal.
– Pont ezért működik.
A város fényei visszaverődtek a szemükben, mintha minden ablak egy-egy titkot rejtene. Nem történt semmi látványos. Nem kellett. Az egész jelenet olyan volt, mint egy lassú szám a Feel Good Inc. után: nem kiabál, hanem felhevít.
A Kong Studios ezen az éjszakán nem zenét gyártott, hanem feszültséget. Kreatívat. Emberit. Olyat, amit mindenki ismer, de kevesen vallanak be.
Másnap ebből lett egy dal.
És aki hallgatta, pontosan tudta: ez nem csak zene.