Sokáig nem mertem senkinek elmesélni. Nem azért, mert törvénytelen lett volna — másodunokatestvérek vagyunk, gyakorlatilag idegenek, papíron meg pláne —, hanem mert amíg ki nem mondom, addig csak az enyém. Most viszont már nyolc éve volt, és kezdem elfelejteni a részleteket. Leírom, mielőtt végleg elmossa az idő.
Az egész a nagyi 80. születésnapján kezdődött. Pont aznap töltöttem be a 18-at — anyám szerint ez „családi ajándék”, apám szerint „kurva nagy véletlen”. Nagyi egy tóparti faházat béreltetett ki a hétvégére, fent a hegyek között, félúton Eszter bécsi lakása és a mi otthonunk között. Fél család lezúdult egy hosszú hétvégére. Sátrak a kertben, két vendégszoba a házban, a terasz tele söröskorsókkal és kilencvenes évekbeli családi fotókkal.
Eszter már ott volt, mire mi megérkeztünk. Bécsből korábban indult, azt írta anyámnak, hogy kihasználja a délelőtti vizet. Öt éve nem láttam. Utoljára még kínosan vékony gimnazista volt fogszabályzóval, hosszú barna hajjal, és állandóan a telefonját bütykölte.
A poggyászt lerakni sem tudtam, amikor anyám rám szólt, hogy hívjam be a vízről ebédelni. Átvágtam a kerten, le a fakapun keresztül a stéghez — és ott láttam meg először.
Háttal ült a stég szélén, a lába behúzva, egyik térde felhúzva. A haja nem volt már barna — teljesen szőke lett, világos, és még vizes a fürdéstől. Rózsaszín bikiniben ült, a víz enyhén fodrozódott előtte, és ő a túlpart erdős dombjait nézte, valahova messzire. Nem vett észre.
Húsz másodpercig álltam ott, mielőtt megmozdultam volna. Tudtam, hogy rokonok vagyunk. Tudtam, hogy a dédnagyi az összekötő. És azt is tudtam — már akkor, ott a kapuban, mielőtt egy szót szóltunk volna egymáshoz —, hogy ez a hétvége nem fog ugyanolyan lenni, mint a többi családi.
— Eszter — szóltam.
Lassan fordult hátra. Levette a napszemüvegét. Zöldes szeme volt, erről is elfelejtkeztem az öt év alatt.
— Szia, nagyfiú. Boldog szülinapot.
A „nagyfiú” ott maradt a hallójáratomban vagy két órán át.
Az első este
Vacsora után visszamentünk a stégre, oda, ahol délben először láttam. A többiek bent maradtak borozni, Eszter meg én vittünk le két sört a vízhez. Nem terveztük — valahogy csak lesodródtunk. Most már hosszú vászonszoknya volt rajta a bikini helyett, és egy vékony pulóver, mert a hegyek között gyorsan hűlt az este. Felhúzta a szoknyát a térde fölé, hogy belelógassa a lábát.
— Tizennyolc — mondta, és ivott egy kortyot. — Na és? Volt már barátnőd?
Bólintottam. Volt, fél évig, gimi vége. Nem mentem bele részletekbe.
— És lefeküdtetek?
Erre már nem tudtam olyan lazán válaszolni. Mondtam, hogy igen, de azt nem, hogy összesen négyszer, és hogy mindkettőnknek ez volt az első. Eszter valahogy átlátott rajtam, mert elmosolyodott, és annyit mondott:
— Látszik.
Nem bántó volt. Inkább olyan, mint amikor egy szakember felismer egy amatőrt. Közelebb csúszott, a combja hozzáért az enyémhez, és onnantól kezdve úgy éreztem, hogy a tó vize felforr alattam.
— Tudod, hogy másodunokatesók vagyunk, ugye? — kérdezte.
— Tudom.
— Az nem is igazi rokonság. — Vállat vont. — A dédnagyinkon kívül gyakorlatilag semmi közünk egymáshoz.
Nem kérdeztem meg, miért mondja ezt. Éreztem, hogy ez nem információ, hanem engedély. Neki és saját magának.
Aznap este még nem történt semmi. Csak ültünk, ittunk, ő mesélt arról, hogyan költözött el Bécsbe, milyen férfiakkal járt, miért hagyta ott az utolsót. Úgy beszélt a szexről, mint valami mindennapi dologról — nem szégyenlősen, de nem is kérkedve. Mintha tényleg érteni akarná, hogy mi az, és engem is be akarna avatni.
Éjjel egykor ment le a terasz villanya. Visszamentünk a házba, ő a vendégszobába, én a földszinti kisszobába. A fürdőben mikor elmentem mellette, megérintette a csuklómat, és csak annyit mondott:
— Holnap.
Egész éjjel ezen az egy szón gondolkoztam.
A nap, amikor Eszter megtanított valamit
Vasárnap ebéd után a nagyi lepihent, a többiek kimentek kirándulni a szomszéd völgybe. Eszter azt mondta, fáj a feje, én meg azt, hogy inkább itthon olvasok. Anyám valószínűleg sejtett valamit, de nem szólt.
Amikor az utolsó kocsi is elment, Eszter kijött a konyhába, csak egy pólóban és bugyiban. A póló a combja közepéig ért, a szőke haja vizes volt a zuhanyzástól. Leült az asztalhoz velem szemben, és egy almát kezdett hámozni.
— Ideges vagy — mondta, rám se nézve.
— Nem.
— De. — A kés csusszant a héj alatt. — Pedig nem kell. Nem akarok tőled semmit, amit te nem akarsz.
Letettem a könyvet.
— És ha akarom?
Most felnézett.
— Akkor gyere ide.
Odamentem. Nem tudtam, mit kéne csinálnom — az előző barátnőmnél mindig ő kezdeményezett, vagy senki. Eszter megfogta a pólóm szélét, felhúzta a köldökömig, és egy ujjal végighúzott a hasamon. Nem sietett. Úgy nézte a testem, mint egy szobrot a múzeumban — tárgyilagosan, de nem hidegen.
— Szép vagy — mondta. — Tudtad?
Nem tudtam.
Aztán felállt, és megcsókolt. Nem úgy, ahogy a gimis barátnőm csókolózott — nem puhán és bizonytalanul, hanem határozottan, nyitott szájjal, a nyelvével a szájpadlásomon. Éreztem az alma ízét. A kezemet a csípőjére tette, hogy tudjam, hova kell fognom.
— Ne kapkodj — suttogta. — Egész délutánunk van.
Az ebédlőasztal
Nem mentünk fel a szobába. Ott, a konyhában volt minden. Levette a pólóját — alatta nem volt semmi —, én meg csak néztem, mint egy hülye, mert először láttam így egy nőt napfényben. A mellei nem voltak nagyok, de tökéletes formájúak, és a mellbimbója kicsit fölfelé nézett. Megfogta a kezem, és rátette.
— Így — mondta. — Könnyebben. Nem kell nyomni.
Mindent megmutatott. Hogy hogyan csókoljam a nyakát, hogy hol érzékeny a bőre a fül alatt, hogy milyen ritmusban húzzam végig a hátán a körmömet. Mikor letolta a bugyiját, és felült az ebédlőasztal szélére, kézen fogott, és odahúzta az ujjamat — megmutatta, hol, és mennyire, és milyen tempóban. Nem volt ebben semmi megalázó. Úgy éreztem magam, mint egy tanítvány, aki végre egy normális mestert kapott.
— Nézz rám, amikor csinálod — mondta. — Akarom látni, hogy érted, mi történik velem.
Néztem. És tényleg értettem — először az életben értettem, hogy mit jelent az, amikor egy nő élvezi. Nem a pornóból ismert hangokat adta ki, hanem halk, majdnem bosszús nyögéseket, mintha valami bosszantaná, hogy ennyire jó. A lába a derekamat szorította, a sarka a fenekembe nyomódott, és közben végig nézett.
Amikor elélvezett, nem csukta be a szemét. Ez volt a legfurcsább. Megvárta, míg lecseng, aztán elmosolyodott, és azt mondta:
— Most te.
Amit tőle tanultam
Még háromszor feküdtünk le aznap. Egyszer a konyhapulton, egyszer a fürdőben — azt mondta, mindenkinek kell egy első zuhany alatti élménye —, és egyszer a kertben, a diófa alatt, egy plédnél is vékonyabb strandlepedőn, amikor már lemenőben volt a nap, és a többiek még mindig nem értek haza.
Az utolsónál megtanított valamit, amit azóta sem felejtettem el: hogy nem kell sietni. Hogy egy férfinak tudnia kell megállni, visszavenni, lélegezni, majd újrakezdeni. Hogy ez nem szégyen, hanem képesség.
— Ez a legfontosabb, amit valaha tanulni fogsz — mondta, a hajamba beszélve. — Sok nő fog hálás lenni érte.
Aznap este, amikor mindenki hazajött, úgy ültünk a vacsoraasztalnál, mintha semmi se történt volna. Apám megkérdezte, mit csináltunk egész délután. Eszter rám se nézett, úgy válaszolta:
— Olvastunk. Meg beszélgettünk. Tamás sokat kérdezett az életről.
Nagyi bólintott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Az utolsó reggel
Hétfő reggel elment, vissza Bécsbe. A kocsihoz kikísértem. Nem csókolóztunk — a család fele a teraszról integetett. Csak megölelt, és a fülembe súgta:
— Ne szerelmesedj belém. Nem kell. Ez csak egy ajándék volt.
Aztán beült a kocsiba, és elhajtott.
Azóta kétszer találkoztunk családi eseményen. Egyszer egy temetésen, egyszer egy keresztelőn. Mindketten viselkedtünk. Férjnél van, gyereke van, boldog. Én is boldog vagyok. De minden nővel, akivel azóta lefeküdtem, egy kicsit Eszter is ott van az ágyban — a türelme, a pontossága, az, hogy megtanította, hogy a szex nem teljesítmény, hanem figyelem.
Ha valaha olvassa ezt — és tudom, hogy nem fogja, mert nem olvas magyar blogokat —, akkor legyen ennyi a válasz a kérdésre, amit soha nem tettem fel neki:
Igen, Eszter. Emlékszem mindenre. Köszönöm.