Gyerekkorunk óta tudtuk egymás nevét, de valójában sosem ismertük egymást. Családi összejöveteleken futó pillantások, udvarias mosolyok — semmi több. Másodunokatestvérek voltunk, egy név a családfán, nem több.
Most viszont kettesben maradtunk a vidéki házban.
Mindketten felnőttek voltunk már, külön élet, külön történetek. A rokonság csak egy szó maradt, ami a levegőben lógott, kimondatlanul. Az este lassan telt, borral, beszélgetéssel, nevetéssel. Olyan dolgokról beszéltünk, amikről rokonok ritkán szoktak: vágyakról, csalódásokról, arról, milyen furcsa idegennek lenni a saját életünkben.
Amikor mellém ült, nem volt benne semmi kihívó. Csak túl közel. A térdünk összeért, és egyikünk sem húzódott el.
Ez volt az első jel.
Határok nélkül
Nem csókkal kezdődött. Egy érintéssel. Az ujjaival végigsimított az alkaromon, mintha csak azt nézné, valóban olyan-e a bőröm, mint amilyennek elképzelte. Én visszanéztem rá, és abban a pillantásban benne volt minden kérdés és minden válasz.
– Furcsa ez – mondta halkan.
– Igen – feleltem. De nem álltunk fel.
A testek közelebb kerültek egymáshoz. Nem sietve. Inkább tapogatózva, mintha mindketten tanulnánk valami újat — nem egymást, hanem azt, hol vannak a saját határaink.
Amikor végül megcsókoltam, nem volt benne szenvedély. Inkább kíváncsiság. Puha, lassú érintkezés, mintha csak azt próbálnánk megérteni, hogyan illeszkedik egymáshoz a szánk.
A bőrünk melege mindent elmondott.
Egymás teste, először
A ruhák nem egyszerre tűntek el. Egy pulóver, egy gomb, egy mozdulat. Minden apró részlet új volt. Nem azért, mert ne láttunk volna már testet — hanem mert egymásét láttuk.
Nem volt bennünk rutinszerűség. Megálltunk, néztük egymást. Megérintettük ott, ahol a másik hagyta. A felfedezés lassú volt, figyelmes. Nem akartunk többet annál, amit a pillanat elbírt.
Az érintések nem voltak tolakodók. Inkább tanuló jellegűek: hogyan reagál a bőröd, hol feszül meg a tested, mikor veszel mélyebben levegőt.
És amikor végül egymás mellett feküdtünk, összefonódva, nem beszéltünk. Nem volt rá szükség. A testünk már mindent tudott, amit addig nem mertünk kimondani.
Utána
Nem ígértünk semmit. Nem terveztünk. Csak ott voltunk, csendben, két felnőtt emberként, akik átléptek egy határt — nem vakon, hanem tudatosan.
Reggel majd ugyanaz a család lesz. Ugyanaz a név.
De az éjszaka már örökre a miénk marad.
Egy titok, amit a testünk őriz.