Az a nyár úgy dőlt ránk, mint egy nedves takaró. Három hete nem esett, a városban éjjel is huszonnyolc fok volt, a lakásom pedig a legfelső emeleten van, közvetlenül a tető alatt — délutánra sütővé vált, és semmilyen ventilátor nem segített rajta. Júliusban találtam ki, hogy minden nap lemegyek úszni, és augusztusra ez lett az egyetlen dolog, ami miatt egyáltalán érdemes volt kibírni a napot.
A strandfürdőnk a város szélén van, a régi fajtából való: platánok, kopott betonperem, egy ötvenes medence, aminek a végén még mindig ott a lepattogzott festésű ugródeszka, amiről harminc éve senki nem ugrik. Nyolckor zár. Én hétkor mentem, mert hétre már mindenki hazamegy: a családok, a lubickoló gyerekek, a napozóágyon szunyókáló nyugdíjasok. Hétkor a víz üres, a nap ferdén jön a platánok között, és az ember végre egyedül lehet a saját testével.
Negyvenegy éves vagyok. Két éve élek egyedül. Ezt nem panaszként mondom — az utolsó évben, amíg még nem éltem egyedül, sokkal magányosabb voltam, mint azóta bármikor. De valamit tényleg elveszít az ember, amikor kikerül a folyamatos testi közelségből, és nem is azt, amit elsőre gondolna: nem a szexet. Az érintést. Azt, hogy valaki minden nap, gondolkodás nélkül hozzáér az emberhez.
Az úszómester
Gábor volt az esti műszakban. Nem tudtam a nevét júliusig, csak azt, hogy ő az a férfi, aki hatkor átveszi a szolgálatot, felmászik a magas székbe, és onnan nézi a vizet azzal a nyugalommal, ami vagy nagyon nagy figyelem, vagy nagyon mély unalom — sosem lehetett eldönteni.
Negyvenöt körüli, szikár, azzal a fajta barnasággal, amit nem szoláriumban szereznek. A jobb vállán egy régi műtéti heg. Kevés beszédű ember, de nem morcos: amikor bementem, mindig biccentett, és amikor kijöttem a vízből, mindig ugyanazt mondta, kicsit gúnyosan: „Ma is a huszonhatot?” — mert kiszámoltam magamnak, hogy huszonhat hossz az egy kilométer, és minden este pontosan annyit úsztam, se többet, se kevesebbet.
Egy hete kérdeztem meg a nevét. Ilyen sokáig tartott.
Azt hiszem, mindketten pontosan tudtuk, mi zajlik. Ezt utólag könnyű mondani, de nem utólag tudtam meg: már akkor is tudtam, amikor hétkor öltöztem otthon, és fel-alá néztem a fürdőruháim között, hogy melyiket vegyem fel. Egy nő, aki négy hete ugyanabban a fekete egyrészesben úszik, és aztán egy este a másikat választja, az nem az úszásra készül.
A kedd
Kedd volt, és aznap valamiért senki nem jött. Ez néha megesik augusztus közepén, amikor mindenki nyaral: negyed nyolckor rajtam kívül két tinédzser volt a medencében, ők is inkább csókolóztak, mint úsztak, aztán fél nyolckor ők is elmentek.
Úsztam a huszonhatot. A víz langyos volt, majdnem meleg, a felszíne fölött remegett a levegő. Amikor a huszonhatodik hossz végén felálltam a sekélyben és letöröltem a szememről a vizet, a fürdő teljesen üres volt. A pénztár lehúzva. A büfé leredőnyözve. Csak a szemközti oldalon égett még egy lámpa, és a magas széken ült egy férfi, aki már nem a vizet nézte, hanem engem.
— Ma is a huszonhatot — mondta.
— Ma is.
Kimásztam a létrán. Éreztem a hátamon a tekintetét, végig, amíg odaértem a törülközőmhöz, és ez az az érzés volt, amit két éve nem éreztem: hogy egy másik ember figyelme fizikai súllyal nehezedik a bőrömre.
Nyolc óra lett. Lejött a székről, körbement, becsukta az öltöző rácsos ajtaját, aztán megállt a medence túlsó végén, kezében a kulcscsomóval.
— Zárok — mondta. Aztán, egy másodperccel később, más hangon: — Vagy maradhatsz még.
Nem néztem rá rögtön. Emlékszem, hogy a törülközőt fogtam a mellemhez, és arra gondoltam, hogy most van az a pillanat, amikor az ember vagy azt mondja, hogy „köszönöm, de megyek”, és akkor holnap ugyanúgy biccentenek egymásnak, és soha az életben nem történik semmi — vagy nem azt mondja.
— Maradok — mondtam.
Az üres medence
Lekapcsolta a nagy világítást, és felkapcsolta a víz alatti lámpákat. Ezt előtte sosem láttam. A medence egyszerre lett zöldeskék és eleven, a fény hullámokban futott végig a platánok törzsén, és az egész strand egy nagy, világító akváriummá változott a sötétedésben.
— Ezt minden este megcsinálod? — kérdeztem.
— Csak amikor van kinek.
Levette a pólóját, és fejjel előre becsúszott a vízbe, alig loccsanva. Én a peremen ültem, a lábam a vízben, és néztem, ahogy a mélybe ér, ahogy a lámpafény végigfut a testén, ahogy felbukkan másfél méterre tőlem, a haját hátrasimítva.
Nem szólt semmit. Csak odajött a peremhez, a két karját kétoldalt letette mellém a betonra — a lábam így pont a mellkasánál volt —, és felnézett rám. Hosszan. Egy szót sem mondott, és éppen ez volt a lényeg: hogy nem beszélte szét, hogy nem viccelt, hogy nem kellett átvágnunk magunkat semmilyen udvariassági szertartáson.
Becsúsztam a vízbe, egyenesen elé.
A víz alatti fény
A vízben minden lassabb, és ezt még senki nem használta ki így ellenem.
A tenyere a derekamra került, a bőrömön kívül a víz melegével együtt, és a mozdulat olyan volt, mintha már századszor tenné. Nem sietett sehova. Egy percig csak álltunk így, mellkastól lefelé a langyos vízben, a talpam alatt a medence érdes alja, körülöttünk a víz alatti lámpák halk zümmögése, valahonnan a városból egy kutyaugatás.
Aztán megcsókolt, és a csók íze klóros volt, és attól nevettem el magam a szájában, mire ő is nevetett, és ez oldott fel mindent.
Amit nem tudtam előre: hogy a súlytalanság mennyire más. A karom a nyaka körül, a lábam a dereka körül, és a víz mindent megtart helyettem — nincs kényelmetlen szög, nincs zsibbadó kar, nincs az a némán kimért koreográfia, amivel két test először nekiindul egymásnak. Csak sodródunk, és közben megérkezünk oda, ahova hetek óta tartottunk.
A fürdőruhám pántja a vállamon, aztán a könyököm hajlatában, aztán sehol. A hátamat a medence falának támasztotta, a tenyerét a hátam mögé tette, hogy a durva beton ne sértse fel a bőrömet — ez volt az a mozdulat, amitől végleg elveszítettem a fejemet: hogy közben rám gondolt.
A száját a nyakamon éreztem, a kulcscsontomon, lejjebb, a víz vonalán, ahol a langyosból hűvösbe vált a bőr. A keze türelmes volt, és pontosan azt csinálta, amit két éve senki: nem célba vett, hanem időt töltött. Hangosan lélegeztem, és a saját hangom visszaverődött a betonfalakról, ami előbb megijesztett, aztán már nem érdekelt, mert az egész fürdő a miénk volt, és a kerítésen túl a világ nyolc óra után hazament vacsorázni.
Amikor magamhoz húztam, egy pillanatra megállt, és a szemembe nézett. Nem kérdezte meg szavakkal; a tekintetével kérdezte. Bólintottam.
A vízben nincs tempó, csak ritmus, és ez a ritmus lassú volt, mély és nagyon türelmes, olyan, ami után az ember órákkal később is emlékszik a testében. Belekapaszkodtam a vállába, a hüvelykujjam pont abban a régi műtéti vonalban, és amikor a végén a homlokát a homlokomhoz nyomta, egy hangot sem adott ki, csak megállt a levegő kettőnk között.
Utána még sokáig maradtunk ott, egymásnak dőlve, a medence sarkában. A víz alatti lámpák tovább zümmögtek. Fáztam, de eszem ágában sem volt kijönni.
Fél tíz
Nem beszéltünk meg semmit, amíg öltöztünk. Ez nem kínos csend volt, hanem az a fajta, amiben elfér két felnőtt ember.
Kikísért a kisajtón, mert a főkaput már bezárta. A platánok alatt még mindig harminc fok volt, a hajam csöpögött, a hátamon a fürdőruha átáztatta a pólót. Odakint megálltam a biciklimnél, és hirtelen nem tudtam, mit illik ilyenkor mondani. Két éve nem voltam ebben a helyzetben.
Ő oldotta meg, ugyanazzal az egy mondattal, amivel egész nyáron:
— Holnap is a huszonhatot?
— Holnap is — mondtam.
És így is lett. Nem kértem el a telefonszámát, ő sem az enyémet — nem kamaszos dacból, hanem mert mindketten pontosan tudtuk, mit akarunk ettől és mit nem. Nem hiányzott hozzá egy közös reggel, nem hiányzott hozzá az, hogy megtudjam, van-e otthon macskája, és mit gondol a politikáról. Az kellett, hogy legyen egy hely a nyárban, ahol nyolc óra után felkapcsolják a víz alatti lámpákat, és valaki a hátam mögé teszi a tenyerét, hogy ne sértsen fel a beton.
Szeptember elején bezárt a strand. Az utolsó estén, a huszonhatodik hossz után Gábor nem mondott semmit, csak felállt a székből, és becsukta az öltöző ajtaját.
Azóta minden augusztusban ugyanaz jut eszembe a hőségről. Nem a kibírhatatlan lakás. Hanem hogy a zárás nem mindig azt jelenti, hogy vége.
Olvasd el ezt is!
