Harmincnyolc éves vagyok, tizenkét éve vagyok Bálint felesége és hét éve dolgozom itthonról. Hét éve az enyém a lakás reggel fél nyolctól délután négyig.
Ezt nem szoktam így kimondani, de igaz. Amikor a gyerekek elmennek az iskolába és az óvodába, Bálint pedig háromnegyed hétkor becsukja maga mögött az ajtót, a lakás az enyém. A konyhaasztal az irodám, a rádió az én adómra van állítva és délben akkor eszem, amikor eszembe jut.
Tavaly októberben ez három hétre megszűnt. Bálint egy szombat délelőtt focizni ment a kollégáival a Mecsek alá és este nyolckor egy kórházi folyosóról hívott fel, hogy ne ijedjek meg.
A gipsz
Külboka-törés, bal oldalon. Hat hét gipsz, az első háromban semmi terhelés, mankó, táppénz. A doktornő olyan nyugodtan mondta, mintha egy vonat menetrendjét olvasná fel. Bálint a hordágyon ülve próbált viccelni, hogy legalább nem a jobb, mert így az automata autót majd tudja vezetni. Én azon gondolkodtam, hol fogok dolgozni.
Az első napokban senki nem volt kedves senkivel. Bálint negyvenkét éves és életében nem volt beteg három napnál tovább. Nem tudta, mit kezdjen magával. Kilenckor bekapcsolta a tévét, tízkor kikapcsolta, fél tizenegykor megkérdezte, hogy főzzön-e kávét. Amikor mondtam, hogy van, akkor is főzött. Egy mankóval és egy bögrével a kezében átbicegett a konyhán, pontosan akkor, amikor egy ügyféllel videóztam.
A harmadik napon azt mondtam neki, hogy ha még egyszer megkérdezi, mit csinálok, kiköltözöm a könyvtárba.
Megsértődött. Fél napig nem szólt hozzám. Aztán délután, amikor a gyerekek hazajöttek, minden visszaállt a régibe: lecke, vacsora, fürdés, mese. Este tízkor mindketten ugyanúgy beájultunk az ágyba, mint az elmúlt kilenc évben szinte minden este.
Kedd délelőtt
A második hét keddjén esett az eső. Nem volt megbeszélésem, a határidőm péntekre szólt és tizenegykor rájöttem, hogy egy órája ugyanazt a táblázatot nézem.
Bálint a nappaliban ült, a lábát feltette egy párnára és olvasott. Nem a telefonját nézte, hanem egy könyvet. Tényleg könyvet olvasott és már a felénél tartott. Nem emlékeztem, mikor láttam utoljára ilyet.
Leültem mellé a kanapé karfájára és megkérdeztem, mit olvas. Megmutatta. Egy régi krimi volt a polcról, még az egyetemi évekből, az én könyvem. Azt mondta, megtalálta benne a nevemet, a régi lánykori aláírásommal.
Ott ültünk egy kedd délelőtt tizenegykor, esőben. Nem volt itthon senki más. Ez az egész nagyon egyszerűen hangzik. De kiszámoltam utólag: a nagyobbik gyerek születése óta, kilenc éve, egyszer sem voltunk kettesben egy hétköznap délelőtt úgy, hogy egyikünknek se kellett volna sehova mennie.
Csináltam ebédet. Rendeset, nem azt, amit egyedül szoktam, állva a pult mellett. Megterítettem kettőnknek a konyhaasztalon, oda, ahol egyébként a laptopom van. Bálint egy mankón átbicegett, leült és azt mondta: „Olyan, mintha randin lennénk, csak én nem tudok elszaladni.”
Nevettem. Aztán azon kaptam magam, hogy nem tudok abbahagyni.
Ebéd után nem ültem vissza a laptophoz. Bálint mesélt egy kollégájáról, aki húsz év után felmondott és Portugáliába költözött. Én meséltem egy ügyfelemről, akinek a könyvelését hét éve viszem és aki minden decemberben küld egy üveg házi pálinkát, de még soha nem láttuk egymást. Kiderült, hogy Bálint nem tudta, hogy vannak ügyfeleim, akikkel csak e-mailben beszélek. Én pedig nem tudtam, hogy ő minden reggel ugyanannál a pékségnél áll meg egy pogácsáért és hogy a pékségben tudják a nevét.
Tizenkét év házasság után két ember, aki minden este egy ágyban alszik, egy esős kedden rájött, hogy a másik napjainak a felét nem ismeri. Nem titkoltuk el egymás elől. Egyszerűen soha nem volt alkalom elmesélni, mert este már csak arról beszéltünk, ki viszi holnap a kicsit úszni.
A zuhany
A gipsz miatt Bálint nem tudott egyedül zuhanyozni. Az első héten este, a gyerekek után, gyorsan és ügyetlenül oldottuk meg: egy nejlonzacskó a lábára, egy műanyag szék a kádba, én kívülről tartottam a zuhanyrózsát és közben mindketten arra figyeltünk, hogy ne csússzon el. Ez nagyjából annyira volt erotikus, mint egy ápolói tanfolyam.
A második hét szerdáján délben zuhanyozott. Nem este, hanem délben, mert délelőtt lementünk a postára és megizzadt a mankózásban.
A fürdőszobát elöntötte a fény. A kis ablakon át a szomszéd diófájának árnyéka mozgott a csempén. Felhúztam a zacskót a lábára és ragasztószalaggal rögzítettem, ahogy a doktornő mutatta. Ő leült a székre, én pedig ezúttal nem kívülről tartottam a zuhanyt, hanem levettem a pólómat, hogy ne ázzon el. Aztán beálltam mellé.
Nem terveztem. Esküszöm, nem terveztem. Csak annyit akartam, hogy ne legyen vizes a ruhám.
Bálint felnézett rám. Tizenkét éve látja a testemet és ugyanúgy nézett, mint amikor huszonhat éves voltam, egy balatoni albérletben, ahol a zuhanyzó ajtaja nem záródott. Nem mondott semmit. Én sem. Megmostam a haját, lassan, mert nem sietett senki. A víz a vállamról az ő vállára folyt.
Aztán a keze a derekamra került és ott is maradt.
Amit a gipsz megtanított
Egy törött bokával nem lehet sok mindent csinálni. Ezt mindketten tudtuk és ettől lett könnyű.
Életünkben először én irányítottam. Nem azért, mert akartam, hanem mert nem volt más megoldás: Bálint hanyatt feküdt az ágyon, a bal lába egy párnán és annyit tudott tenni, hogy rám néz és mondja, mit érez. Én pedig, aki tizenkét év alatt szinte mindig hagytam, hogy ő vezessen, most azon kaptam magam, hogy lassítok, megállok, várok és nézem, ahogy ő vár.
Kint sütött a nap. A szomszéd fúrt valamit. Délután egy óra volt, a redőny félig lehúzva és a csíkokban beeső fényben minden látszott: a sebhely a térdén, a szarkalábak a szeme körül, az én hasamon a két terhesség csíkjai. Este, sötétben, ezek soha nem látszanak. Most látszottak és nem számítottak.
Utána sokáig feküdtünk. Bálint azt mondta, hogy évek óta nem érezte ilyen nyugodtnak magát. Én azt mondtam, hogy a gyerekekért négykor kell indulni. Erre mindketten nevettünk, mert ez volt az első mondat, ami eszembe jutott.
Amit a gyerekek észrevettek
A kilencéves lányunk a második hét végén a vacsoránál letette a villáját és megkérdezte, miért fütyül apa.
Bálint nem szokott fütyülni. Legalábbis évek óta nem hallottam. Most kiderült, hogy délutánonként, amikor a mankóval a konyhában járkált, egy régi slágert fütyült és a lányunk ezt már harmadszor hallotta.
„Mert nem kell dolgoznom – mondta Bálint.”
„De anya dolgozik – mondta a lányunk és rám nézett.” Gyanakodva, ahogy csak egy kilencéves tud.
„Anya is fütyül – mondta a hatéves.” Ebben a pillanatban mindketten elvörösödtünk, mintha rajtakaptak volna minket valamin. Mert igaza volt. Reggel, a kávéfőzőnél én is fütyültem.
A lányunk nem kérdezett többet. De este, amikor betakartam, azt mondta, hogy jó, hogy apa itthon van, mert így mindenki vidámabb. Kimentem a szobájából és a folyosón egy percig álltam a sötétben.
A harmadik hét
A harmadik héten nem lettünk mások. A gyerekek ugyanúgy hazajöttek négykor, a lecke ugyanúgy elhúzódott és este tízkor ugyanúgy elaludtunk.
De a délelőttök megváltoztak. Kilenctől dolgoztam, ő olvasott vagy a laptopján intézte a munkahelyi leveleit. Délben együtt ebédeltünk. Volt, hogy utána visszaültünk dolgozni. És volt, hogy nem.
Rájöttem, hogy amit az elmúlt kilenc évben fáradtságnak hívtam, az nagyrészt időzítés volt. Nem az volt a baj, hogy nem kívántuk egymást. Hanem hogy este tízkor jutott volna rá idő, amikor már mindketten csak aludni akartunk, reggel hatkor pedig, amikor az egyikünk már a fogkefét kereste. A nap egyetlen olyan órájában, amikor egyikünk se volt fáradt és senki nem kopogott, mindig dolgoztunk.
A harmadik hét csütörtökén Bálint azt mondta, hogy jövő héttől visszamegy az irodába. Járógipszet kap, az automata autót tudja vezetni és a cégnél már nagyon várják.
Örültem neki. Komolyan. És közben a gyomromban ott volt valami, amit nem tudtam hova tenni. Mint amikor egy nyaralás utolsó estéjén az ember már a bőröndöt pakolja.
Hétfő
Hétfőn háromnegyed hétkor becsukódott mögötte az ajtó. A gyerekek elmentek, a lakás újra az enyém lett. A rádió az én adómon szólt és délben akkor ettem, amikor eszembe jutott.
Csak a második kávénál vettem észre, hogy két bögrét vettem elő.
Este, amikor a gyerekek elaludtak, Bálint leült mellém a konyhaasztalhoz és elővette a telefonját. Azt hittem, a leveleit nézi. Aztán felém fordította a kijelzőt: a céges szabadságkérő rendszer volt és benne egy kijelölt nap, egy kedd november közepén.
„Ez nem a gyerekeké – mondta. – Erről ők nem tudnak.”
Azóta havonta egyszer van egy keddünk. Nem megyünk el sehova. Nem foglalunk asztalt, nem utazunk, nem csinálunk semmi különlegeset. Elvisszük a gyerekeket, hazajövünk és tizenegykor, amikor a lakásban csend van, már nem a táblázatot nézem.
Három hétre volt szükség egy törött bokához ahhoz, hogy rájöjjek: kilenc év alatt nem a vágy kopott el közöttünk, hanem a nappal. Este csak fáradtak voltunk egymás mellett. A gipsz nem gyógyított meg semmit, csak itthon tartotta Bálintot, épp annyi ideig, hogy újra lássuk egymást délben, félig lehúzott redőny mellett, ahol minden látszik és semmi nem számít. Azóta tudom, hogy a házasságnak nem több időre van szüksége. Hanem egy órára, amit senki nem vesz el tőle.
Olvasd el ezt is!
