Harmincnyolc éves vagyok, három éve elváltam, és tavaly márciusban kaptam egy körlevelet a HR-től, hogy a cégünket megvette egy hamburgi tulajdonos, és a pozíciómhoz mostantól középfokú német kell. Adtak rá egy évet és egy keretösszeget.
Két hétig próbálkoztam egy applikációval, amiben lángolt egy kis narancssárga madár, ha kihagytam egy napot. Aztán feladtam, és kerestem egy tanárt.
Így találtam Bálintra. Magyar, tizenkét éve él Hamburgban, németet tanít online, és az első üzenetére húsz perc alatt válaszolt. Kedd és csütörtök este nyolc, ötven perc, óránként hétezer forint. Ennyi volt az egész, és több hónapig tényleg csak ennyi is volt.
Kedd és csütörtök, nyolckor
Van valami, amit senki nem mond el előre az online óráról: hogy ötven percen át nézel egy embert, hetente kétszer, hónapokon keresztül, és közben semmi mást nem csinálsz. Nincs mellette telefon, nincs kávéfőzés, nincs elnézés az utcára. Csak ő van, meg a nyelvtan.
Ennyi idő alatt az ember mindent megtanul a másik konyhafaláról. Tudtam, hogy Bálint mögött egy világoszöld fal van, a bal sarkában egy régi, javított repedéssel. Tudtam, melyik bögréből iszik (szürke, kopott arany felirattal), és hogy nyáron nála még világos volt, amikor nálam már sötétedett — aztán ősszel ez kiegyenlítődött, és egyszer csak mindketten lámpafényben ültünk.
Tudtam, hogy amikor nem érti, mit akarok mondani, oldalra billenti a fejét, és vár. Sosem fejezte be helyettem a mondatot. A nyelvtanulásban ez módszer. Egy nőnek viszont, aki tizenöt éven át élt valakivel, aki mindig befejezte helyette a mondatot, ez egészen mást jelent.
Volt egy dolog, amit sokáig nem vettem észre magamon. Októberben kezdtem el nyolc előtt tíz perccel megfésülködni. Nem kisminkelni — arra még azt mondtam volna, hogy csak rendezett akarok lenni. Megfésülködni egy online németórához, egyedül, a saját konyhámban. Egy harmincnyolc éves nő, aki hetente kétszer megfésülködik egy laptop előtt, nem a nyelvtanra készül.
Az órákon kívül nem beszéltünk. Se üzenet, se közösségi média, se „szia, hogy vagy” szerda délután. Ez nem is szabály volt, csak valahogy így alakult — és utólag nézve pont ez tartotta életben az egészet. Heti száz percünk volt, és semmi több. Ennyi időt nem lehet elpazarolni.
Konjunktiv II
Novemberben értünk a feltételes módhoz.
A németben ez a Konjunktiv II: az az igealak, amivel azt mondod, mit tennél, ha. Nem azt, mit teszel. Azt, amit nem teszel meg, de elképzeled.
Előtte, valamikor szeptemberben volt egy teljesen ártatlan óra. A tankönyv egyik fejezete a lakásról szólt, és a feladat az volt, hogy írjam le németül a hálószobámat. Hány ablak, milyen színű a fal, hol az ágy. Iskolás gyakorlat, minden nyelvkönyvben benne van. Végigmondtam, ő kijavított három esetet, és továbbmentünk.
Csak hónapokkal később jutott eszembe, hogy azon az estén egy férfi, akit sosem láttam élőben, megtanulta, hogyan néz ki a hálószobám.
Bálint gyakorlatokat hozott. „Was würdest du tun, wenn du eine Woche frei hättest?” Mit csinálnál, ha lenne egy szabad heted. Elmondtam, hogy elmennék a Balatonra, egyedül, szezonon kívül. Kijavította a szórendet.
Aztán jött a következő: „Wohin würdest du reisen?” Hova utaznál. Mondtam, hogy Hamburgba, mert kíváncsi vagyok rá — és ahogy kimondtam, hallottam a saját hangomban, hogy ez nem a városra vonatkozott.
Csend lett, két-három másodperc. Az online órán a csend hosszabb, mint az életben, mert a kép egy pillanatra megáll, és nem tudod, a vonal akadt-e meg, vagy a másik.
Aztán azt mondta, nagyon halkan, és végig németül: „Das wäre schön.” Az szép lenne.
Nem javított ki semmit azon a mondaton.
Amit csak németül tudtam kimondani
Erről nem beszélnek eleget, pedig szerintem ez a nyelvtanulás legfurcsább mellékhatása: egy idegen nyelven más ember vagy.
Magyarul harmincnyolc évnyi szégyen tapad a szavakhoz. Tudom, melyik szót hogyan mondta anyám, melyiket hallottam a volt férjemtől veszekedés közben, melyik a templomi és melyik a trágár. Németül ezek üresek voltak. Egy német szó nekem nem hordozott semmit — csak azt jelentette, amit jelent.
Ezért tudtam kimondani.
Egyszer megpróbáltam magyarul is. Egy este, óra után, egyedül, hangosan kimondtam a konyhában ugyanazt a mondatot, amit húsz perccel korábban németül gond nélkül. Magyarul a felénél elakadtam, és elnevettem magam, mert hallottam, milyen ostobán hangzik a saját nyelvemen a saját hangomon. Pedig ugyanazt jelentette.
December elején az óra vége felé — már rég nem a tankönyvből dolgoztunk, csak „szabad beszélgetés” volt, ami hivatalosan is része a módszernek — feltette ugyanazt a gyakorlókérdést, amit hetek óta: mit tennél, ha. Csak most nem mondta hozzá, hogy „ha lenne egy szabad heted”.
Egyszerűen annyit kérdezett: „Was würdest du jetzt tun?” Mit csinálnál most.
És én elmondtam neki. Németül, lassan, rossz szórenddel, néha megakadva egy szón, amit ki kellett keresnem. Elmondtam, hogy mit csinálnék, ha ott lenne. Hogy hol kezdeném. Hogy meddig húznám el. Olyan mondatokat mondtam ki egy laptopnak, amiket az azt megelőző tizenöt évben egyetlen élő embernek sem.
Nem szakított félbe. A végén annyit mondott: „Weiter.” Folytasd.
A kamera két oldalán
Tudom, mit gondolsz. Hogy ez az a pont, ahol valamelyikünk repülőjegyet vesz.
Nem vett egyikünk sem. És nem azért, mert nem mertük — hanem mert nagyon hamar kiderült, hogy ennek így van értelme.
Az a december végi csütörtök volt az első. Nyolc óra, mindketten otthon, ezerkétszáz kilométer. Ő a zöld fal előtt, én a konyhaasztalnál, mögöttem a mosogató. Az óra hivatalosan ötven perc.
Megkért, hogy tegyem odébb a gépet. Ennyi kellett — hogy valaki kimondja, hova tegyem a laptopot.
Nem volt sietség benne. A kamera pontosan azt csinálta, amit a szoba nem tud: kizárt mindent, ami nem a másik arca és a hangja. Nem érintett meg, tehát minden azon múlt, hogy mit mond, és milyen ütemben. Németül mondta, mert ez maradt köztünk a nyelv, és mert így nekem oda kellett figyelnem minden szóra ahhoz, hogy értsem — és van valami abban, amikor a vágyat le kell fordítani, mielőtt megérkezik.
Volt egy pillanat, amikor rájöttem, hogy csukott szemmel is működik — hogy a kép igazából nem is kell hozzá, csak a hang. Aztán kinyitottam a szemem, mert mégis kellett.
Kétszer kérdezett vissza, hogy jó-e. Mindkétszer megvártam, hogy a saját hangomon mondjam ki: ja.
A saját kezem volt az enyém, az övé az övé — és mégis egy szobában voltunk. Ha ezt valaki fanyalogva „csak videó”-nak nevezné, annak csak annyit mondanék: harmincnyolc évesen ott hallottam először a saját hangomat úgy, hogy közben nem szégyelltem.
Utána még húsz percig maradtunk. Nem beszéltünk semmiről. Ő megitta a maradék teát a szürke bögréből, én néztem, ahogy Hamburgban mögötte esni kezd.
Amit nem tudok róla
Van a történetnek egy része, amit nem szépítek.
Nem tudom, él-e valakivel. Sosem kérdeztem meg, és ő sem mondta. Egy zöld fal és egy asztal sarka látszik — ennyi. Ötven percben pontosan annyit mutat magából valaki, amennyit akar, és ez a műfaj legőszintébb tulajdonsága: a keret nem véletlen, hanem döntés.
Volt két hét, amikor ezen rágódtam. Aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy mit változtatna a válasz, és rájöttem: attól függ, mit akarok. Ha azt akarnám, hogy ez az életem legyen, akkor mindent. Ha viszont azt akarom, ami van — heti száz perc, amiben olyan nő vagyok, aki hangosan ki meri mondani, amit szeretne —, akkor semmit.
Nem kérdeztem meg. Ezt vagy gyávaságnak hívják, vagy annak, hogy valaki pontosan tudja, mit választ.
A vizsga után
Februárban egy kolléganőm megjegyezte a céges konyhában, hogy mostanában jó kedvem van. Azt mondtam, hogy jól halad a német. Nem hazudtam.
Márciusban letettem a B2-t. Nyolcvannégy százalék. A HR gratulált egy sablonlevélben.
Az órák hivatalosan véget értek — a keret elfogyott, a cél megvolt. Az utolsó alkalmon elmondtam neki a pontszámot, ő meg azt mondta, hogy a szórendem még mindig katasztrófa, de a kiejtésem jobb, mint a legtöbb tanítványáé.
Aztán megkérdezte, hogy kedden nyolckor ráérek-e.
Azóta is. Tankönyv nélkül. Ugyanaz az idősáv, ugyanaz a zöld fal, ugyanaz a bögre. Néha tényleg csak beszélgetünk, néha nem.
Nem találkoztunk. Ez most már nem félelem kérdése — kétszer szóba került, és mindkétszer mi magunk tettük el. Van egy sejtésem, hogy ha egyszer egy hamburgi reptéren kijönnék az érkezési kapun, azzal valami olyasmi érne véget, aminek a pontos alakja van olyan értékes, mint az, ami helyette lehetne.
Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy jövőre veszek egy jegyet.
De ez, ugye, feltételes mód.
Tizenöt évig éltem egy nyelvben, amiben minden szóhoz hozzátapadt valami. Kellett egy idegen nyelv és egy ezerkétszáz kilométerre lévő ember ahhoz, hogy végre hangosan kimondjam, mit szeretnék — és mire visszatértem a magyarra, kiderült, hogy a mondat már megvan. Csak a szórenden kell dolgozni.
Olvasd el ezt is!
