Az ajándékutalványt a legjobb barátnőmtől kaptam a negyvenedik születésnapomra, egy borítékban, amire csak annyit írt: „Ideje, hogy úgy lásd magad, ahogy mi látunk.” Egy aktfotózás volt. Három hónapig halogattam az időpontfoglalást. Előbb a szabadságra fogtam, aztán arra, hogy fogyni akarok még két kilót, aztán már nem fogtam semmire, csak nem hívtam fel a számot. Negyven év, két szülés, egy válás — az ember ennyi idő alatt megtanul nem nézni a tükörbe, csak ellenőrizni magát benne.
Aztán egy szerda délután, két értekezlet között, mégis felhívtam. Talán mert aznap reggel a lányom azt kérdezte, miért öltözöm mindig úgy, „mint aki bocsánatot kér”. Nem tudtam rá mit mondani.
A műterem
A műterem egy régi újlipótvárosi bérház legfelső emeletén volt, egy hajdani szabóság helyén — magas ablakok, kopott parketta, a sarokban egy öreg bőrfotel és rengeteg, mindenféle állványra szerelt lámpa. A fotós nem az volt, akire számítottam. Nem fiatal, nem nyegle, nem is túl sármos — ötven körüli, nyugodt férfi, aki kezet fogott, kávét főzött, és az első fél órában a kamerához sem nyúlt. Csak beszélgettünk. Arról, hogy mit szeretek magamon — hosszú csend lett —, és arról, mit utálok. Az gyorsabban ment.
— Akkor ma az elsőt fotózzuk — mondta végül. — A másodikat hagyjuk itthon.
Az első fél óra ruhában telt, és pocsékul ment. Merev voltam, mosolyogtam, ahogy az igazolványképeken szokás, és folyamatosan azt kérdeztem, hova tegyem a kezem. Ő nem igazgatott. Csak dolgozott, halkan, és néha mondott valamit, amitől nevetnem kellett — és mindig abban a pillanatban kattintott, amikor elfelejtettem, hogy fotóznak.
Ami a vaku fényében
A kombinémra máig emlékszem: fekete volt, új, még rajta volt reggel a címke. Amikor a blúzom az öreg fotelra került, a bőrömön éreztem a műterem hűvösét és a saját szívverésemet. Vártam a szégyent, ami majd jön — és nem jött. Mert ő nem úgy nézett, ahogy félni tanultam tőle. Nem méregetett és nem legeltette a szemét: dolgozott velem. A fény felé fordított, egy hajtincset arrébb tett — a keze fél másodpercre ért a vállamhoz, szakmai volt, mégis végigfutott rajtam —, aztán visszalépett a gép mögé, és onnan mondta, halkan:
— Most ne mosolyogjon. Csak nézzen ide.
A vaku villant, és valami megmozdult bennem. Kép képre, réteg réteg után — a kombiné pántja lecsúszott, aztán maga a kombiné is, és negyven év óta először álltam meztelenül úgy, hogy nem ellenőriztem magam senki tekintetében. Az ő szemében nem tükör voltam. Táj voltam, fény és árnyék, valami, amit érdemes nézni. A műterem csendjében csak a vaku kondenzátorának halk, felfutó hangja lüktetett — az a hang azóta is kihagyat velem egy szívdobbanást.
Nem tudom pontosan, mikor változott meg a levegő. Talán amikor a fotelban ülő képeknél a térdemre tette a kezét, hogy beállítsa a pózt, és egy pillanattal tovább hagyta ott, mint kellett volna — és én nem húzódtam el, hanem felnéztem rá. Talán amikor azt mondta, „gyönyörű”, és először nem a képre értette. A vaku villant még kettőt, aztán leengedte a gépet, és sokáig, némán nézett rám — már nem a fotós. A férfi.
— Végeztünk — mondta rekedten. — A többi már nem tartozik a kamerára.
Ahol a vaku nem lát
Én léptem oda hozzá. Ezt fontos elmondanom, mert ebben a történetben ez az én mondatom: negyven évig vártam, hogy válasszanak, és aznap délután, meztelenül, egy idegen műterem közepén, én választottam. A kamerát az asztalra tette, vaklencsével a plafon felé, mintha még a gépnek sem volna szabad látnia, ami ezután jön.
Lassú volt és figyelmes, ahogy egész délután — csak most nem a fényt olvasta, hanem engem. A magas ablakokon dőlt be a kora esti nap, a kopott parkettán hosszú, arany csíkokat húzott, és az öreg bőrfotel, ami órákon át a díszletem volt, egyszerre lett a világ közepe. Ott, ahol addig pózoltam, most nem kellett tartanom semmit: se hasat behúzni, se szöget keresni, se annak lenni, akinek látszani akartam. A keze ugyanolyan pontosan talált meg mindent rajtam, ahogy addig a fényt — és amikor végül összecsuklott bennem a gyönyör, a nevemet mondta. Nem azt, hogy „gyönyörű”. A nevemet.
Utána a földön ültünk, háttal a fotelnak, az egyik lámpája még égett, és a vállamra terítette az ingét. Nem volt kínos. Az volt a legfurcsább — hogy semmi nem volt kínos.
Az utolsó kép
A képek három hét múlva érkeztek meg, egy egyszerű fekete dobozban. Este nyitottam ki, egyedül, egy pohár borral, ahogy tanácsolta. Az első képeken egy nőt láttam, aki bocsánatot kér. A huszadik környékén egy nőt, aki néz. Az utolsókon pedig — közvetlenül azelőttről, hogy letette a gépet — egy nőt, akit kívánnak, és aki ezt tudja.
Nem lett belőle kapcsolat. Nem is kellett. Egyszer találkoztunk még, egy kiállításmegnyitón, kezet fogtunk, és úgy mosolygott rám, mint aki őrzi a titkot — mert őrzi is. A doboz a szekrényem mélyén van, de a lányomnak igaza volt, és a barátnőmnek is: azóta másképp öltözöm. Nem kérek bocsánatot.
Van, akit egy tükör tanít meg újra látni magát. Engem egy férfi, aki előbb megmutatta, mit lát — és csak aztán ért hozzám.