A halálhírt egy sms-ből tudtam meg, kilenc szóból: „Apám meghalt. Szerdán temetjük Kőszegen. Gondoltam, tudni akarod. M.” Öt éve nem beszéltünk Mártonnal. Öt éve, két hónapja és néhány napja — nem számoltam, csak tudtam, ahogy az ember a saját magasságát tudja.
Az sms este tizenegykor jött. Kettőig ültem a konyhaasztalnál, egy kihűlt teával, és próbáltam eldönteni, mit érzek. Nem Márton miatt mentem el végül. Pál miatt.
Pál
Az apósom volt tizenegy éven át, és őszintén szólva hozzá könnyebb volt tartozni, mint a fiához. Nagydarab, lassú beszédű ember, aki kertészkedett, és aki a válásunk után is minden karácsonyra küldött egy csomagot: befőttet, mézet, egyszer egy pár kötött kesztyűt, amiről tudtam, hogy a szomszéd néni kötötte, mert Pál sosem tanult meg kötni, de azt sem bírta volna elviselni, hogy ne adjon semmit.
Sosem kérdezte, mi történt köztünk. Csak egyszer, két évvel a válás után, telefonban: „Jól vagy, kislányom?” — és ez a „kislányom” hetven éves férfi szájából annyira nem volt bántó, hogy majdnem elsírtam magam a metrón.
Szerda reggel felszálltam a vonatra. Fekete ruha, fekete kabát, egy szál fehér krizantém a kezemben, mert Pál nem szerette a szegfűt.
A temetés
A kőszegi temető a hegy oldalában van, és aznap fújt a szél. Márton a sír előtt állt, egy fejjel magasabban mindenkinél, és amikor megfordult, egy pillanatra nem is őt láttam, hanem az apját: ugyanaz a váll, ugyanaz a lassú fejmozdulat.
Öregebb lett. Ez volt az első gondolatom, és nem elégtétellel gondoltam rá, hanem valami furcsa gyengédséggel — a halántékán ősz, a szeme körül vonalak, amiket nem én láttam kialakulni. Öt év elég ahhoz, hogy egy arc megváltozzon annyira, hogy meglepjen.
— Eljöttél — mondta, amikor odaértem hozzá. Nem kérdés volt.
— Pál miatt.
— Tudom — felelte, és ettől a két szótól szorult össze a torkom, mert benne volt minden: hogy tudja, hogy nem érte jöttem, és hogy ez így rendben van, és hogy mégis hálás.
Kezet fogtunk. Kezet, mint két üzletfél, miközben tizenegy évig aludtunk egy ágyban. Aztán a szertartás, a beszéd, a hantolás, a szűk kis gyülekezet, ahol mindenki tudta, ki vagyok, és senki nem tudta, minek szólítson. Volt feleség — nincs rá jó szó magyarul, ami ne hangzana ítéletnek.
A szálloda bárja
A helyi szálloda a főtéren van, és egy volt csak. Természetesen ott szállt meg ő is; természetesen ugyanaznap kellett volna visszautaznom, és természetesen lekéstem az utolsó vonatot, mert a fogadás után beszélgetni kellett a szomszéd nénivel, aki a kesztyűt kötötte.
Fél tizenegykor mentem le a bárba egy pohár borért, mert nem tudtam elaludni, és ő ott ült a sarokban, még feketében, nyakkendő nélkül, egy féldeci konyakkal, amit nem is ivott, csak nézett.
— Leülhetek?
Bólintott.
Nem a válásról beszéltünk. Erre készültem fel, ezt gyakoroltam a vonaton, hogy majd higgadt és felnőtt leszek, ha felhozza — és nem hozta fel. Pálról beszéltünk. Hogy három hete még kiment a kertbe. Hogy a diófát, amit az esküvőnkre ültetett, tavasszal megnyeste. Hogy a kórházban egyszer azt kérdezte, én küldtem-e a virágot, és Márton azt mondta, igen — pedig nem én küldtem, mert nem tudtam róla, hogy beteg.
— Miért nem szóltál? — kérdeztem.
— Mert nem tudtam volna elviselni, ha nem jössz — mondta.
És ebben a mondatban benne volt az egész, ami tizenegy évig nem működött köztünk: hogy inkább nem kért semmit, mint hogy kiderüljön, nem kapja meg.
Kiürült a bár. A pultos leszedte a székeket a szomszéd asztaltól, és úgy néztünk fel, mint két kamasz, akiket rajtakaptak. Márton a lépcsőnél megállt, és nem szólt semmit — csak állt, és nézett, ugyanazzal a türelmetlen türelemmel, ahogy régen a fürdőszobaajtóban.
Én mondtam ki:
— Ne menj még.
Amit a test megjegyez
Azt hittem, majd idegen lesz. Erre gondoltam a lépcsőn felmenet, hogy öt év után idegen test, más szagú, más ritmusú, hogy tapogatni kell, mint egy ismeretlent. Nem így volt. Ez volt az egészben a legmegdöbbentőbb, és erről beszél a legkevesebbet, aki így járt: a test nem felejt.
A szobája ajtaja becsukódott, és a keze pontosan oda ért, ahova tizenegy éven át. A csípőm fölött, ahol az oldalam beszűkül. Nem kellett keresnie. Én sem kerestem: tudtam, hogy a tarkóján, a hajszélnél van egy pont, amit ha megérintek, elakad a lélegzete, és amikor megérintettem, elakadt.
A csók lassú volt, és a lassúságában volt valami kegyetlen. Nem a mohóság szokta a legjobban felkavarni az embert, hanem az, amikor a másik biztosan tudja, mennyi ideig várjon. Márton mindig tudta. A hüvelykujja a járomcsontomon, a másik keze a hátam közepén, a testem meg úgy dőlt hozzá, mintha valaki más döntött volna helyettem.
— Ezt nem hittem volna — mondtam a szájába.
— Hallgass — mondta, de nem bántóan. Kérésként.
A fekete ruha cipzárja a hátamon végig ismerős hangot adott. A hotelszoba hűvös volt, a fűtés zümmögött, a főtérről feljött a szökőkút hangja, és az én kezem az ő ingének gombjait keresve pontosan azt a mozdulatsort végezte, amit ezerszer. A ruha a szőnyegen. A kabátom a fotel karfáján, ahova ő tette, mert mindig ő rakta el a dolgaimat.
Az ágy szélén ültem, ő állt előttem, és a tenyerem a hasán, a bőr melegén — egy pillanatra megállt az egész, mert mindketten ugyanarra gondoltunk. Hogy ez az utolsó. Hogy pontosan tudjuk, hogy ez az utolsó, és éppen ez a tudás az, amitől most nem kell semmit kímélni.
Nem volt benne semmi udvariasság ezután. A szám a hasán lejjebb, a keze a hajamban, ahogy a fejemet tartja, ahogy csak ő tudta tartani — nem szorítva, hanem irányítva, mintha zenét vezényelne. Aztán ahogy felhúzott magához, ahogy a lábam a dereka körül, ahogy hátrahanyatlottam a hideg lepedőre, és a nevemet mondta, azt a rövid formát, amit csak ő használt, senki más az életemben.
Ismerte a testemet, de az öt év mégis odaírt valamit: türelmesebb volt. Régen egy bizonyos ponton mindig elveszítette a fonalat, most nem. Sokáig nem. Megállt, amikor éreztem, hogy megállni a legrosszabb, és pont ezért volt olyan, amilyen — ez a fajta jólértettség csak azzal jön létre, aki egyszer nagyon régen tanulta meg, mit szeretsz, és nem felejtette el.
Kétszer mondtam ki azt, hogy „ne hagyd abba”, és egyszer azt, hogy „Márton”, és a saját hangomra ijedtem meg, mert olyan volt, mint egy régi felvétel.
Hajnalban
Négy körül ébredtem fel, a hátamon az ő karjának súlya. Az utcai lámpa fénye vékony csíkban esett a plafonra. Fekve, ébren, egymás mellett — ez volt az az öt perc, amiért az egész éjszaka megtörtént, és amiről nem szoktak beszélni az ilyen történetekben.
— Nem fog működni — mondtam a plafonnak.
— Tudom — mondta ő.
Nem vitatkoztunk. Nem tettünk ajánlatot. Öt éve, amikor szétmentünk, nem volt harmadik ember, nem volt egyetlen nagy sérelem, ami elmondható lett volna a barátoknak — csak három év próbálkozás gyerekért, két elvesztett terhesség, és az a lassú tanulási folyamat, amelynek végén a másik jelenléte már nem vigasz, hanem emlékeztető. Nem estünk szét: elkoptunk. És aki elkopott egyszer, nem lesz újra egész attól, hogy jó volt egy éjszaka.
— Hiányzol — mondtam, és ez volt az első teljesen őszinte mondatom aznap.
— Te is nekem — mondta. — De nem így. Hanem huszonhat évesen.
Ezen mind a ketten nevettünk, azon a fáradt, hajnali nevetésen, amiben már nincs semmi él.
Aztán még egyszer, sokkal csendesebben, félig alva, félig kegyelemből. Nem az izgalom miatt. Azért, mert még lehetett.
A reggeli vonat
Nem reggeliztünk együtt. Ez az egyetlen dolog, amiben szótlanul, teljes egyetértésben döntöttünk: a reggeli már közös élet lett volna, és nem közös életet töltöttünk együtt, hanem egy éjszakát.
A recepción váltottunk három mondatot. Ő adta a kabátomat.
— Vidd el a mézet — mondta. — Van vagy húsz üveg a kamrában, és nem tudom, mit csináljak vele.
Kettőt vittem el. Az egyiket még mindig nem nyitottam ki.
A vonaton, valahol Szombathely előtt, jött egy pillanat, amikor majdnem elsírtam magam — de nem az éjszaka miatt, hanem Pál miatt, aki az esküvőnkre diófát ültetett, és aki halála napjáig azt hitte, én küldtem a virágot. És arra gondoltam, hogy Márton hazudott neki, hogy jó legyen az utolsó hete, és hogy ez a hazugság volt életében a legszebb dolog, amit valaha értem tett.
Nem hívtuk fel egymást. Azóta egyszer írt, karácsonykor, egy sort: „A diófa jól van.” Annyit válaszoltam: „A méz is.”
Azt hittem, ha egyszer még lefekszem a volt férjemmel, abból vagy visszaút lesz, vagy önutálat. Egyik sem lett. Kiderült, hogy létezik egy harmadik dolog is: pont. Nem vessző, nem kérdőjel. Pont — amit tizenegy év és egy válás után csak ketten tudtunk kirakni, közösen, egy szállodai szobában, egy temetés éjszakáján.
Olvasd el ezt is!
