Kedd, félhét. Ez a két adat volt az egyetlen fix pont az életemben azon a nyáron. Minden más csúszkált: a projekt, ami hónapokat tolódott, a lakásfelújítás, ami nem kezdődött el, a húgom esküvője, amit háromszor tettek át. De kedden félhétkor a park bejáratánál, a régi ivókútnál ott állt húsz ember futócipőben, és ebben volt valami megnyugtató. Mint egy menetrend, amit nem én írtam, mégis rám vonatkozik.
Harmincnégy éves vagyok, és soha nem futottam addig, amíg egy kolléganőm áprilisban el nem vitt magával. Az első alkalommal négy kilométer után azt hittem, meghalok. A negyedik alkalommal már nem hittem, csak fájt. Júniusban jöttem rá, hogy nem a futás miatt megyek.
Amit két lélegzet között lehet elmondani
A futásról senki nem mondja el előre, hogy közben nem lehet beszélgetni. Csak mondatokat lehet mondani. Annyit, amennyi belefér két lélegzet közé — és ez a kényszer olyan beszélgetéseket eredményez, amilyeneket egy asztal két oldalán évek alatt sem sikerül.
Márton volt az, aki mellettem futott. Nem azért, mert kiválasztott: egyszerűen ugyanaz volt a tempónk, és a klubban a tempó dönt arról, ki kivel tölti a következő ötven percet. Harminchét éves, szikár, kicsit görnyedten futó ember, egy 2019-es maratonról származó, agyonmosott klubpólóban. Az egyik felső fogának letört valamikor a sarka. Mentős — ezt a második héten tudtam meg, egy mondatban, a hármas kilométerkőnél.
— És te? — kérdeztem.
— Mentőn dolgozom. Éjszakás.
Négy szó. Aztán kétszáz méteren nem hangzott el semmi, és utána már a következő volt soron.
Így ment egész nyáron. Egy mondat kilométerenként, és mindegyik egy kicsit többet mert az előzőnél. Hogy nyolc évig volt egy társa, aki tavaly költözött el. Hogy én két éve élek egyedül, és nem szenvedek tőle. Hogy ő minden éjszaka mások lélegzését számolja, és ezért nem tud aludni olyan lakásban, ahol csendben van a rádió. Hogy nekem a saját lélegzésem a legidegesítőbb hang a világon, mert mindig azt hallom, hogy nem elég.
Az érdekes az volt, hogy mit csinál ez a forma az emberrel. Egy vacsoraasztal mellett az ember körbebeszéli a dolgot: felvezet, magyaráz, viccel, tompít. Kilométerenként egy mondatban erre nincs hely. Ki kell mondani a lényeget, aztán jön kétszáz méter, amiben az ember hallgatja a saját lélegzését, és megvárja, mit válaszol a másik. Nincs kínos csend, mert a csend a futás része. Így lehet a legkevesebb szóval a legtöbbet elmondani — és így lehet a leggyorsabban közel kerülni valakihez úgy, hogy közben végig három lépés távolság van.
Júliusban már ott voltunk, hogy egyikünk sem beszélt semmiről, ami ne számított volna.
— Félsz egyedül? — kérdezte egy este.
Vártam egy kilométert.
— Nem. Attól félek, hogy megszokom.
Egyszer, valahol a hetes kilométernél, azt mondta:
— Neked jó ritmusod van.
Ezt egy mentős mondta egy futónak, izzadtan, a park kavicsos ösvényén. Utána két hétig gondolkodtam rajta.
Az öltöző és a sör
A klub egy bérelt sportcsarnok alagsorát használta öltözőnek: nyolc szekrény, két csöpögő zuhany, a falon egy 1998-as bajnoki tabló. A futás után ott gyűltünk össze, izzadtan, fáradtan, jó hangulatban, és mindenki egyszerre beszélt — mert megszűnt a lélegzet-korlát, és kiderült, hogy húsz embernek egész nyáron rengeteg mondanivalója volt.
A táskáink egymás mellett álltak. Ezt nem beszéltük meg, csak az első alkalom után így alakult, és aztán így maradt.
Amit nem vártam a klubtól: hogy mennyire nem a futásról szól. A húszfős csoportban legalább négy pár úgy jött össze, hogy az egyik hozta a másikat egy keddre. Volt, aki nyíltan azért járt, hogy megismerkedjen valakivel — és ezt a klubban senki nem tartotta furcsának, mert mindenki tudta, hogy harmincöt fölött egy kocsmában már senki nem talál senkit, egy futócsoportban viszont az ember hetente kétszer ötven percet tölt ugyanazokkal az emberekkel, izzadtan, festék nélkül, jó napokon és rossz napokon. Nehéz elképzelni ennél tisztességesebb szűrőt.
Utána sör a szomszéd utca kocsmájának teraszán, azoknak, akik ráértek. Én mindig ráértem. Ő majdnem mindig — kivéve, amikor éjszakája volt, és akkor hét előtt már elment, és a kedd olyan volt, mint egy nem teljesen leírt mondat.
Egy júliusi este a nyújtásnál a vállamra tette a kezét, hogy megtartson, amíg egy lábon állok. Semmi. Öt másodperc. De aznap éjjel az ágyban a lakásom melegében pontosan azt az öt másodpercet játszottam újra, és tudtam, hogy ez már nem futás.
Az augusztusi zivatar
Augusztus utolsó keddjén harminchárom fok volt félhétkor. Az a fajta levegő, ami nem mozdul, és amiben a park pora rátelepszik a nyelvre.
Az ötödik kilométernél elkezdett fújni. Nem szellő volt, hanem az a hirtelen, hűvös lökés, amiről mindenki tudja, mit jelent. A csoport visszafordult, mert a bejárat közel volt. Mi ketten viszont épp a kör túlsó végén jártunk, a folyóparti szakaszon, ahonnan mindegy, merre indul az ember: legalább három kilométer.
Aztán szakadni kezdett.
Nem tíz másodperc alatt lettünk vizesek, hanem kettő alatt. A víz úgy jött, hogy a cipőben cuppogott, az útról felcsapott a sár, a folyó felszíne fehér lett. Márton megállt, hátrahajtotta a fejét, és elkezdett röhögni — először láttam nevetni így —, én meg nevettem vele, és onnantól már nem is futottunk, csak mentünk a zuhogásban, két teljesen elázott ember, akiknek már nincs mit veszíteniük.
— Két utcára lakom innen — mondta, amikor kiértünk a parkból. — Vagy húsz percet bicajozol ebben.
— Vagy nem — mondtam.
Ennyi volt. Nem volt benne semmi finomkodás, és pontosan ezért volt megkerülhetetlen.
Tíz perc meleg víz
A lépcsőházban visszhangzott, ahogy a víz lecsurgott rólunk a kőre. A lakása a harmadikon volt, kicsi, rendetlen abban a szerethető értelemben, ahogy a váltott műszakban élő emberek lakása rendetlen: kiürült kávéscsészék, egy felállítva hagyott vasalódeszka, a rádió halkan bekapcsolva.
Adott egy törülközőt, és megmutatta a fürdőszobát. Aztán megállt az ajtóban, és nem mondott semmit — csak nézett, ahogy állok a tócsában, kezemben a törülközővel, és mindketten pontosan tudtuk, hogy ez a következő öt másodperc dönt.
— Bejöhetsz — mondtam.
Ezt én mondtam ki, és jó, hogy én mondtam ki.
A meleg víz alatt először csak a hidegtől kezdtem el remegni, aztán már nem attól. A haját a víz a szemébe lógatta, a kezében szappan volt, és úgy tette a tenyerét a hátamra, mint aki egy nála régebbi mozdulatot ismétel. Nem sietett. Ez az egy dolog nem volt benne egyetlen elképzelésemben sem: hogy valaki, aki egész éjszaka rohan, ilyen lassú tud lenni.
A törülköző a földön maradt. A hálószobában félig le volt engedve a redőny, az ablakon túl még zuhogott, és a szoba levegője az az augusztusi, viharos hűvös volt, amit a bőr azonnal megérez. Az első pár percben csak feküdtünk egymás mellett, és senki nem kezdett semmit — ez volt az utolsó, ami még kérdés volt, és amikor a tenyerem a mellkasára tettem, azzal az is eldőlt.
Utána az ágyban, még nedves hajjal, kiderült, amire a nyár egésze felkészített: hogy két ember, aki négy hónapon át kilométerenként egy mondatot mondott egymásnak, nagyon jól tudja, mikor kell hallgatni. Semmit nem beszéltünk szét. A tenyere a csípőmön, a szája a kulcscsontomon, a saját hangom, amit húsz éve nem hallottam ilyen szabadon — és a ritmus, amiről egy hónappal korábban azt mondta, hogy jó.
Ott jött vissza a lélegzet. Ő számolta, ahogy szokta, csak most nem szolgálatban: a mellkasomra tette a fejét, és megvárta, amíg lassul. Emlékszem, hogy az ablakon behallatszott, ahogy a zivatar elvonul a város fölött, és hogy nedves aszfaltszaga volt az egész szobának.
A következő kedd
Fél tizenegykor mentem el, mert reggel dolgoztam, és mert nem akartam belőle azonnal többet, mint amennyi volt. Kikísért a lépcsőházig, mezítláb.
A biciklim egy hétig a park kerítéséhez volt kötve. Elmentem érte szerdán, józan délutáni napsütésben, és röhögtem magamban, mint egy tizenhét éves.
A következő kedden félhétkor ott állt húsz ember futócipőben az ivókútnál. Ő is. Én is. A táskáink egymás mellett.
Az első kilométeren senki nem beszél, mert még nem áll be a tempó. A második kilométernél odafordult, és annyit mondott, amennyi belefér két lélegzet közé:
— Szombaton is van futás.
És én szombaton is elmentem.
Olvasd el ezt is!
