Az ilyen baráti hétvégék mindig különlegesek. Négy pár, nyolc jóbarát, egy vízparti nyaraló, rengeteg pia, grillezés, nevetés, és persze az a feszültség, amit senki sem mer kimondani, de mindenki érez.
Mert vannak dolgok, amiket mindenki „sejt”, de senki sem kérdez rá.
Mi, nők, jó barátnők voltunk. A férjeink is – együtt dolgoztak, együtt jártak focizni, együtt építették a grillezőt is a teraszon.
De én tudtam, hogy Dóri és Máté régóta nem csak barátok. Dóri az egyik legjobb barátnőm volt, és bár sosem mondta ki, az a nézés, az a félmondat, az a másodperces csend elárult mindent.
És én… én csak néztem őket. Figyeltem a testbeszédüket. És néha magamhoz nyúltam este, amikor mindenki aludt, és elképzeltem, mit csinálhatnak kettesben. Tudtam, hogy megtörtént már köztük valami. És azt is tudtam, hogy ez a hétvége sem múlik el nyom nélkül.
Szombat délután volt. A többiek eldöntötték, hogy kimennek a motorcsónakkal a túlpartra. Máté kifogásként bedobta, hogy valami nincs rendben a gyújtással, és ő inkább megnézné, maradna. Dóri rögtön jelezte, hogy fáj a feje, ő is inkább pihenne. Gyanús volt? Igen. Nyilvánvaló? Csak annak, aki igazán figyel.
Én azt mondtam, maradok napozni a parton. És ők ketten egyedül maradtak a házban.
Tökéletes alkalom. Tökéletes bűn.
A nap sült a bőrömön, de én nem a víztükröt néztem, hanem a nyitott erkélyajtót. Hallottam a halk nevetést, majd semmit. A ház elcsendesedett.
Pár perc múlva megláttam őket az emeleti ablakban. Dóri meztelen volt. Máté mögötte állt, és a teste mozgásából egyértelmű volt, mi történik odabent.
Tudtam, hogy figyelnem kéne az égre, a madarakra… de én őket akartam nézni.
Dóri később elmesélte, mi történt bent. Nem kértem, hogy mondja el. De azt hiszem, élvezte, hogy valakinek elmondhatja.
Miután mindenki elment, az ajtó bezárult. Még meg sem szólaltak. Csak néztek egymásra. Máté odalépett hozzá, megfogta a tarkóját, és vadul megcsókolta. A ruhájuk egyenként hullott le a padlóra, miközben a falnak támaszkodva úgy ölelte magához, hogy Dóri beleremegett.
A kanapén folytatták. Dóri a hátán feküdt, és magához húzta a férfit, aki úgy mozgott, mint aki pontosan tudja, mitől remeg meg a nő alatta. Nem volt romantika. Ez vágy volt, kíméletlen és forró.
Aztán a konyhapultnak dőlve, lélegzetvisszafojtva — és Dóri a pult szélébe kapaszkodva engedte el magát végre.
A legőrültebb rész? Hogy még volt erejük, mikor kimentek a stégre, és ott, az erdő takarásában, a fák között folytatták. Dóri azt mondta, soha nem volt még ilyen merész és ilyen izgató.
És én?
Én este Dórával ittam egy pohár bort, mikor visszajöttek a többiek. Csak rám nézett, halvány mosollyal. Tudta, hogy tudom. Én meg tudtam, hogy kívánom, amit csinálnak.
Talán egyszer majd én is ott maradok a nyaralóban…
Velük.