Július közepén kaptam Zsuzsa néni telefonhívását, hogy Lili – a lánya, az unokahúgom – hozzám költözne pár hétre Pestre, mert nyári gyakornoki helyet kapott egy belvárosi galériában. A másfél szobás lakásom a Bartók Béla úton nem volt éppen családi ház, de Lili nem az a típus volt, aki sokat igényel.
Utoljára karácsonykor láttam, vastag pulcsiban, szülői ház melegében. Húszéves volt, művészettörténetet tanult Szegeden, és amennyire emlékszem, még mindig az a csendes, kicsit szégyenlős lány volt, aki inkább rajzolt, mint beszélt.
Huszonnyolc éves voltam, egyedül éltem, és a home office-om – grafikusként dolgoztam szabadúszóként – elég rugalmas volt ahhoz, hogy befogadjak valakit. Legalábbis ezt gondoltam.
Az első nap semmi különös nem történt. Lili megérkezett egy nagy hátizsákkal és egy kisebb bőröndön, átöltözött a szobájában, és délutánra már elment a galériába. Alig váltottunk pár szót.
Este főztem – valami egyszerű tésztát –, együtt ettünk a konyhapultnál, és beszélgettünk. A hangja mélyebb lett, mint emlékeztem. Könnyebben nevetett, könnyebben tartotta a szemkontaktust. A haja rövid volt, a füle alá vágva, ami látni engedte a nyaka vonalát. Egy egyszerű fehér pólót viselt és egy szürke melegítőalsót, és mégis volt benne valami, amit korábban nem vettem észre.
Vagy nem akartam észrevenni.
A második reggel volt az, ami megváltoztatta a dinamikát. Korán keltem, hat körül, és kimentem a konyhába kávét főzni. Nem számítottam rá, hogy Lili már ébren van. A konyhapultnál ült, egy nagy bögre teával, és rajzolt a füzetébe. Egy vékony pántos hálóinget viselt – sötétkék, lenge anyag, ami alig ért a combja közepéig.
Amikor meghallotta a lépéseimet, felnézett és mosolygott.
– Jó reggelt. Remélem, nem zavartalak.
– Nem, dehogy – mondtam, és megpróbáltam nem nézni a vállára, ahol a pántja lecsúszott. A bőre barnult volt a szegedi nyártól, és a kulcscsontja vonala éles volt a reggeli fényben.
Leültem vele szemben. A füzetébe pillantottam – egy kéz rajzát láttam, részletes, anatómiai pontossággal.
– Ez gyönyörű – mondtam, és komolyan gondoltam.
– Köszi. Kezeket rajzolok, amikor gondolkodom. Mások cigiznek – én rajzolok.
Megittuk a kávét és a teát csendben, és abban a húsz percben többet éreztem, mint az előző nap összes beszélgetése alatt.
Az első hét gyorsan eltelt. Kialakult egy ritmusunk: reggeli közös kávé, Lili elment a galériába, délután visszajött, főztünk vagy rendeltünk, este néha filmet néztünk a kanapén. Néha rajzolt mellettem, miközben dolgoztam – ő a füzetébe, én a tableten.
A gond az volt, hogy Lili a lakásban egyre kevesebbet viselt. Nem provokatívan – egyszerűen melegnek érezte a júliusi Budapestet, és a lakásban nem volt klíma. Az első napok hálóingje hamar rövidnadrággal és sportmelltartóval váltódott, és néha csak egy nagy pólóban járkált, ami alól nyilvánvalóan nem volt semmi.
Nem tehettem róla – néztem. A combja hosszú volt a termetéhez képest, a csípője keskeny, a melle kicsi de határozott formájú. Amikor lehajolt a hűtőhöz, a póló felemelkedett, és láttam a hátának alsó ívét, ahol a gerinc találkozik a fenékkel. Minden alkalommal elfordítottam a fejem – de nem elég gyorsan.
Egy este, miközben a kanapén ültünk és egy francia filmet néztünk, Lili felhúzta a lábát maga alá és az oldalamhoz dőlt. A haja az illatszeres samponszagát árasztotta – valami citrusos, könnyű –, és éreztem a válla melegét a karomon keresztül.
– Jó itt – mondta halkan, a filmre nézve.
Nem válaszoltam. Nem mertem.
A fordulópont egy csütörtök este volt, a második hét végén. Lili hazajött a galériából feldúltan – a főnöke megalázta a kollégák előtt, valami admin hiba miatt, ami nem is az övé volt. A szemei vörösek voltak, de nem sírt – Lili nem az a típus volt.
Leült a konyhapulthoz és nem szólt semmit. Leültem mellé, és öntöttem neki egy kis bort. Elfogadta.
Két pohár után elkezdett beszélni. Nem csak a főnökről – mindenről. Arról, hogy a szegedi kapcsolata három hónapja véget ért, és azóta senkivel nem volt közel. Arról, hogy a művészettörténet szép, de nem tudja, mit akar kezdeni az életével. Arról, hogy néha úgy érzi, mindenki más tud valamit, amit ő nem.
– Te mindig olyan magabiztos voltál – mondta, a boros poharat forgatva. – Még karácsonykor is. Mindenki körülötted olyan… rendezett. Én meg itt ülök és nem tudom, mit csinálok.
– Huszonéves koromban én sem tudtam – mondtam őszintén. – Senki nem tudja. Csak úgy teszünk.
Rám nézett, és a szeme nedves volt, de nem a szomorúságtól – valami mástól. Valami, ami úgy nézett ki, mint a hála és a vágy keveréke.
– Köszönöm, hogy befogadtál – mondta. – Nem csak a lakásba. Hanem… ide.
A mellkasára mutatott, aztán az enyémre.
Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Három óra körül felkeltem vizet inni, és a konyhában ott találtam Lilit – a rajzfüzetével, a konyhapult lámpája alatt, egy szál bugyiban és a szokásos nagy pólóban.
Amikor meglátott, nem rezzent meg. Nem húzta le a pólóját. Csak felnézett és azt mondta:
– Nem tudok aludni.
– Én sem.
Leültem mellé. A füzetébe néztem – és megdermedtem. Az, amit rajzolt, nem egy kéz volt. Én voltam. A profilom, ahogy a laptopra nézek. A vonásaim pontosak voltak – az állam vonala, a szemöldököm, még a hajam egy kósza tincse is, ami mindig az arcomba lóg munka közben.
Felnéztem rá. Nem nézett el. Tartotta a tekintetemet, és a szája sarkában volt valami – nem mosoly, nem szégyen, hanem elszántság.
– Mióta? – kérdeztem halkan.
– Karácsony óta – mondta. – Amikor megigazítottad a sálamat a teraszon, és a kezed megérintette a nyakamat.
Csend volt. A hűtő búgott. Kint egy villamos csörgött a Bartók Béla úton.
– Lili, én…
– Tudom – vágott közbe. – Tudom, mit fogsz mondani. Hogy nem szabad. Hogy rokonok vagyunk. Hogy nyolc évvel idősebb vagy. Mind tudom.
Letette a ceruzát. A kezét a kezemre tette – könnyedén, mint aki egy pillangót fog meg.
– De az is tudom, ahogy nézel engem reggel, amikor azt hiszed, nem veszem észre.
Nem csókoltam meg azonnal. Nem voltam filmhős, és ez nem volt film. A kezét fogtam, és éreztem, ahogy az ujjai a tenyerembe simulnak – rajzoló ujjak, vékonyak és biztosak.
– Ha ezt megtesszük – mondtam –, nem lehet visszacsinálni.
– Nem akarom visszacsinálni.
Felállt a székéről, és elém állt. A konyhapult lámpája mögülről világította meg – és a nagy póló alatt most már teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem visel melltartót. A mellbimbói kirajzolódtak az anyagon, és a hasa sávja ott volt, ahol a póló vége találkozott a combjaival.
A kezemet a csípőjére tettem. A bőre meleg volt a pólón keresztül is, és éreztem, ahogy megremeg az érintéstől – nem a hidegtől.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem még egyszer, az utolsó kapaszkodóba fogódzva.
Válasz helyett lehúzta a pólóját.
Kis melle volt, kerek és feszes, a bimbója sötét a barnult bőrön. A hasa lapos volt, a csípőcsontja kiállt, és a fehér bugyi szélén túl a combjai simák és hosszúak voltak a konyhapult fényében.
Megcsókoltam. Nem gyengéden – hanem úgy, ahogy két hete akartam, mióta először láttam reggel a konyhában, a lecsúszott pántú hálóingjében. A szája puha volt és boros, és a nyelve azonnal megtalálta az enyémet, mintha ezt százszor elpróbálta volna a fejében.
Talán el is próbálta.
A kezeim a hátán voltak, végigcsúsztak a gerincén, le a derekáig, be a bugyi szélébe. A feneke tökéletes volt a tenyeremben – feszes, kerek, meleg. Belenyögött a csókomba, és a hangja végigfutott a gerincemen.
Felemelte a pólómat, és a kezét a mellkasomra tette – az ujjai ugyanolyan pontosan mozogtak, mint amikor rajzolt. Végigrajzolta a bordáimat, a hasamat, és lefelé indult.
– Engedd – suttogta, és a kezét a nadrágom gumijára csúsztatta.
Elengedtem.
A hálószobámba mentünk – nem az övébe, mert az az enyém volt, és valahogy mindketten éreztük, hogy ez fontos. Az ágyra feküdt, és nézett fölfelé, a kis melleivel és a fehér bugyijával, a rövid hajával szétterülve a párnámon – és olyan gyönyörű volt, hogy fájt.
Mellé feküdtem és csókoltam a nyakát, a kulcscsontját, a mellei között a kis lapos területet, ahol a szíve vert. A mellbimbóját a számba vettem, és éreztem, ahogy megkeményedik a nyelvem alatt, miközben Lili keze a hajamba markolt.
– Ne légy gyengéd – mondta rekedten. – Nem akarok gyengédséget. Azt akarom, hogy akarj engem.
A kezemet a combjai közé csúsztattam. A bugyija nedves volt – átázott, forró –, és amikor az ujjam megtalálta a csiklóját az anyagon keresztül, a háta megemelkedett az ágyról, mint egy húr, amit megpendítenek.
Lehúztam a bugyiját. Lili felemelte a csípőjét, hogy segítsen, és ahogy az anyag lecsúszott a lábáról, láttam, hogy teljesen sima – egy vékony kis csík kivételével, ami pont a közepe fölött fut. A szeméremajkai pirosak és duzzadtak voltak az izgalomtól.
A combjai közé térdeltem és megcsókoltam a hasát, a csípőjét, a combja belsejét – mindenhol, csak ott nem, ahol a legjobban akarta. Türelmetlenül megfogta a fejemet és lefelé nyomta.
– Kérlek – mondta, és a hangja remegett.
A számmal rátaláltam. A csiklója duzzadt és forró volt a nyelvem alatt, és ahogy lassú köröket rajzoltam rá, Lili keze az ágyneműbe markolt, a lábai a vállamon pihentek, és a hangok, amiket kiadott, olyanok voltak, mint egy dal, amit most hall az ember először – és azonnal megjegyzi.
Két ujjamat csúsztattam belé, miközben a nyelvem a csiklóját dolgozta. Szűk volt és nedves és forró, és az ujjaim megtalálták azt a kis durva felületet belül, ahol a G-pontja volt. Ritmikusan nyomtam, miközben a nyelvem köröket rajzolt.
Egy perc sem telt el – a teste megfeszült, a háta megemelkedett, a combjai összeszorultak a fejem körül, és egy fojtott kiáltással elélvezett. Éreztem a hüvelye pulzálását az ujjaim körül – ritmikus, erős, aztán lassan elhaló.
Utána csendben feküdt, a mellkasa emelkedett és süllyedt, a szeme csukva. Aztán kinyitotta, rám nézett, és elmosolyodott – nem szégyenlősen, nem bűntudattal, hanem úgy, ahogy az ember mosolyog, amikor végre megtörténik valami, amire régóta várt.
– A te sorod – mondta, és fölém mászott.
A szája a nyakamon indult, végigcsúszott a mellkasomon, a hasamon – és ahogy lejjebb ért, éreztem a rajzoló ujjait a csípőmön, pontosan és határozottan, mintha a testemet is le akarná rajzolni.
Amikor a szája rátalált, a világ egy pillanatra megállt. A nyelve lassú volt és kíváncsi, mint aki egy új formát fedez fel. Aztán megtalálta a ritmust, a keze és a szája együtt dolgozott, és én a plafonra bámulva arra gondoltam, hogy ennek az a lánynak a szájában, aki hat évvel ezelőtt még jégkrémet csöpögtetett a pólójára a családi kerti partin – egyáltalán nem kellene ennyire jónak lennie.
Nem bírtam sokáig. Megfogtam a vállát és jeleztem, de nem húzódott el – csak felnézett rám, a szeme sötét volt és nyitott, és éreztem, ahogy a szája körül elélvezek, pulzálva, hosszan, és ő mindent megtartott, aztán felült és letörölte a száját a kézfejével, mint aki egy pohár vizet ivott meg.
Utána az oldalamhoz bújt, a feje a mellkasomon, és az ujjával láthatatlan vonalakat rajzolt a bőrömre. Hallgattuk egymás légzését és a hűtő távoli búgását.
– Szörnyű emberek vagyunk? – kérdezte halkan.
– Valószínűleg.
– Érdekes. Nem érzem magam szörnyűnek.
Én sem éreztem. És ez volt a legijesztőbb az egészben.
A nyár hátralevő részében minden este megismétlődött – más és más formában, egyre merészebben, egyre kevesebb szóval és egyre több magabiztossággal. Lili megtanulta, mit szeretek, és én megtanultam, hogyan mozog a teste, amikor közel van. Egy rajzoló pontosságával ismerte a részleteket – és egy húszéves szenvedélyével élt velük.
Augusztus végén visszament Szegedre. A buszmegállóban megöleltük egymást – hosszan, de nem csókolóztunk, mert az emberek néztek.
– Jövő nyáron visszajöhetek? – kérdezte.
– Bármikor.
Felszállt a buszra. Az ablakon keresztül nézett rám, és felemelte a kezét – nem integetett, csak tartotta a tenyerét a szemem felé, mintha le akarna rajzolni az üvegen keresztül.
Azon az estén a konyhapultnál ültem egyedül, a kávésbögrémet forgatva, és a füzetét találtam az asztalon. Kinyitottam. Az utolsó oldalon egy rajz volt – mi ketten, a konyhapult lámpája alatt, azon az első éjszakán.
Alá volt írva: „Amit senki nem mond el – hogy a legjobb dolgok a legrosszabb ötletekből születnek.”
A füzetet ma is a fiókomban tartom.