Amikor Dórával összeházasodtunk, mindenki azt mondta, milyen szerencsés fickó vagyok. És tényleg az voltam. Szép, okos, kedves nő, jó családból. Az elején forró volt köztünk minden – nevetés, szex, nyaralások, hajnali kávék meztelenül a teraszon.
Aztán jöttek az évek, a rutin, a gyerek. Egyre kevesebb érintés, egyre több „ma fáradt vagyok”, meg „reggel korán kelek”. Nem hibáztattam érte. Én se voltam már ugyanaz, én is bezárkóztam, dolgoztam, estére kidőltem. De valami elkezdett hiányozni.
A történet nem rólam szól. Hanem róla.
Dóra volt az, aki először lépett félre. Egy nap véletlenül megláttam egy üzenetet a laptopján. Nem volt benne semmi konkrét, csak annyi:
„Jó volt végre kettesben lenni veled. Az illatod még most is az orromban van.”
Egy idegen férfi írta. Nem volt aláírás. Nem volt válasz. Csak ez az egy sor.
Eleinte csak ültem, néztem a monitort, próbáltam nem érezni semmit. Aztán mégis éreztem. Dühöt. Kíváncsiságot. Féltékenységet. És… izgatottságot.
Nem kérdeztem meg tőle semmit. Elmentem inkább a konditerembe – már vagy két hónapja halogattam. Ott ismerkedtem meg vele. Anikóval.
Anikó negyvenkét éves volt, elvált, két kamaszgyerekkel. Nem volt kirívóan szép, de volt benne valami. Talán a mozdulatai. Talán a szeme. Talán az, ahogy az első pillanattól kezdve úgy nézett rám, mint férfira.
Nem úgy, mint apa, alkalmazott, vagy „csináld-már-meg-a-polcot” kategória. Hanem úgy… kívánva.
Pár hét múlva már együtt kávéztunk az öltöző mellett. Aztán egyszer csak azt mondta:
– Te sem vagy boldog, ugye?
Nem válaszoltam. Csak bólintottam. Aztán csendben hozzáfűzte:
– Én sem.
Az első alkalom
Egyik nap azt mondta, menjek el hozzá, mert a gyerekek az apjukkal vannak a hétvégén. Nem gondolkodtam sokat. Már vártam, hogy történjen valami.
Ahogy beléptem, éreztem a parfümjét, a puha fényt, a halk zenét. Nem szóltunk sokat. Leültünk a kanapéra. Közelebb csúszott.
– Biztos vagy benne? – kérdezte.
– Már régóta – válaszoltam, és megcsókoltam.
Lassan vetkőztettük le egymást. Nem volt kapkodás, inkább feszültség. A keze a combomra csúszott, majd a sliccemhez.
Én végigsimítottam a hátát, megfogtam a fenekét. Amikor a melleihez értem, halkan felsóhajtott.
– Ezer éve nem érintett meg így senki – suttogta.
A hálószobába vezetett. Félhomály volt, az ágy szépen bevetve, mintha egy hotelszobában lennénk. Meztelenül feküdt le, széttette a lábait, a keze a hasán pihent, és csak ennyit mondott:
– Azt akarom, hogy elfeledtesd velem az elmúlt tíz évet.
Letérdeltem az ágy mellé, és hosszú perceken át nyaltam. Először lassan, alig érintve, csak játékosan. Aztán egyre gyorsabban, mélyebben. A nyögései megtelítették a szobát. A hajamba markolt, a csípőjét emelte, és remegve élvezett el a számra.
Nem hagyta, hogy pihenjek. Magára húzott, és úgy vezette be magába a farkamat, mintha már százszor megtettük volna. Forró volt és szűk.
Lassan mozogtunk. Összefonódott ujjakkal, szemkontaktussal, lihegve.
– Élvezz belém – kérte később. – Kérlek. Belém akarom érezni.
És én megtettem. Hangosan, mélyen, minden gátlás nélkül. Nem szeretkeztünk. Basztunk. De közben mégis volt benne valami több.
Azóta
Ez már fél éve volt. Dórával azóta is együtt vagyunk. Nem kérdezte meg, tudta. Sose beszéltünk róla. Ő se rólam.
De minden hónapban egy hétvégét „elmegyek vidékre munkába”.
Anikó vár olyankor. Néha főz. Néha meztelenül nyit ajtót. Néha sír szex közben.
Néha én is.