Ezt a napot nem terveztem. Senki nem tervez ilyet. Nem ébredtem fel azzal, hogy „ma három férfival fogok lefeküdni” – de mire éjfélkor végre zuhanyoztam, a forró víz alatt állva, a combjaimon három különböző ember nyomával, pontosan ez történt.
A nevem Vivien, harminchárom éves vagyok, és hét éve vagyok Tamás felesége. Szeretem a férjemet – legalábbis azt a verziót, amit a fejemben őrzök róla. A valódi Tamás az utóbbi két évben egyre inkább egy féltékeny, kontrolláló, és paradox módon egyre unalmasabb férfi lett. Ellenőrzi a telefonomat. Kérdez, ha késem. De az ágyban? Három perc, oldalfekvés, jó éjt. Mintha a féltékenysége fordítottan arányos lenne a teljesítményével.
Szóval igen – voltak repedések. Olyanok, amikbe bele lehet esni.
Reggel – Márk
Pénteken volt a céges csapatépítő. Egy Duna-parti rendezvényhelyen, ahol az „építés” leginkább koktélokból és kínos társasjátékokból állt. Tamás persze nem jött – soha nem jön, mert „nem az ő kollégái”. De reggel azért megjegyezte:
– Ne igyál sokat. És ne táncolj azzal a Márkkal.
Márk az új projektmenedzser volt. Harmincöt, elvált, egy olyan mosollyal, ami egy kicsit túl sokáig tartott, amikor rád nézett. Semmi nem történt köztünk – addig. De Tamás úgy beszélt róla, mintha már ágyban lennénk.
A csapatépítő reggel tízkor kezdődött. Tizenegykor már Márk mellett ültem egy kajakban a Dunán – a „csapat feladat” részeként –, és a háta mögül néztem, ahogy az izmai dolgoznak az evezővel. A pólója vizes volt a fröcskölődéstől, és az anyag a hátára tapadt.
Dél körül kiértünk egy kis szigetre, ahol a csapat ebédelt. A többiek szétszéledtek, Márk és én pedig a sziget másik oldalán kötöttünk ki, ahol egy fűzfa árnyéka borította a partot.
– Vivien – mondta, miközben kihúzta a kajakot a vízből –, tudod, hogy a férjed hülye, ugye?
– Miből gondolod?
– Abból, hogy fél tőlem. Aminek csak akkor van értelme, ha tudja, hogy van oka félni.
Ránéztem. A szeme barna volt, meleg, és abban a pillanatban az összes repedés, amit az elmúlt két évben gyűjtöttem, egyszerre nyílt ki.
– Van oka? – kérdeztem.
– Neked kell megmondanod.
A fűzfa mögött csókolt meg először. Az ajka izzadt volt a kajakozástól, és a keze a derekamra kulcsolódott, határozottan, úgy, ahogy Tamás már évek óta nem érintett. A hátamat a fának nyomtam, és éreztem a kéreg durvaságát a pólómon keresztül, miközben Márk nyelve a számba talált.
Nem volt idő finomkodásra. A többiek húsz méterre ebédeltek, és bármikor átjöhettek. Márk behúzta a kezét a szoknyám alá – a csapatépítőre sportos nyári szoknyát vettem, könnyű anyag, ami most áldás volt. Az ujjai megtalálták a bugyim szélét és elhúzták oldalra, és amikor megérintett, annyira nedves voltam, hogy az ujjai azonnal becsúsztak.
– Istenem – suttogta a nyakamba. – Mióta?
– Mióta beültél mellém a kajakba.
Két ujját belém csúsztatta, miközben a hüvelykujja a csiklómon köröket rajzolt – gyorsan, pontosan, mintha tudta volna, hogyan működöm. A másik kezével a számat fogta be, mert a hangokat, amiket kiadtam, húsz méterről is meghallották volna.
Kevesebb mint három perc volt. A lábam remegett, a hátam a fának nyomódott, és elélveztem az ujjain – csendesen, a szája a nyakamon, miközben az egész testem rázkódott.
Amikor kihúzta a kezét, az ujjai csillogtak. A szemembe nézett és a szájába vette – lassan, egyenként. Nem mondott semmit. Nem kellett.
Visszamentünk a csapathoz, külön-külön, és senki nem vett észre semmit. Az ebéd alatt a combjaim között még mindig pulzált az orgazmus utóhatása, és Márk a csoport másik végéből nézett rám, azzal a félmosollyal.
Az volt a szándékom, hogy ennyi. Egy egyszeri, kicsúszott pillanat. Ennyi, és soha többet.
Nem így lett.
Délután – Dávid
A csapatépítő háromkor véget ért. Tamásnak mondtam, hogy hatig tart, mert szükségem volt pár órára magamnak. Nem hazamenni akartam – a bűntudattal egyedül maradni. Sétálni akartam, gondolkodni, vagy inkább nem gondolkodni.
Bementem egy kávézóba a belvárosban, és ott ült Dávid.
Dávidot a középiskolából ismertem. Az első srác, akibe belezúgtam, akivel először csókolóztam a szalagavató után, és aki egy héttel később összejött a legjobb barátnőmmel. Tizennégy éve nem láttam, és most ott ült, egyedül, egy americanóval, és úgy nézett ki, mint aki az elmúlt évtizedet edzőteremben és napsütésben töltötte.
– Vivien? – nézett fel. – Basszus, te vagy az?
Két kávéból hamar kettő koktél lett a szomszédos bárban. Dávid elvált volt – „ki nem az mostanában” –, és éppen Pestre költözött egy új állás miatt. A régi kémia, amit tizennyolc évesen éreztem, most harminchárom évesen tízszer erősebb volt. Vagy talán csak a délelőtt nyitotta ki valami zsilipet bennem, amit nem tudtam visszazárni.
– Gyere fel – mondta, amikor a második koktélt megittuk. – Az albérletem itt van a sarkon. Megmutatom a kilátást.
Mindketten tudtuk, hogy nem a kilátásról van szó.
Dávid lakása egy ötödik emeleti, félig berendezett albérlet volt, dobozokkal a sarokban és egy hatalmas, még csomagolatlan ággyal a szoba közepén. A kilátás tényleg szép volt – a Duna, a Gellért-hegy –, de nem sokat néztük.
Az ajtó becsukódott mögöttünk, és Dávid megcsókolt – nem úgy, mint Márk, aki gyors és magabiztos volt. Dávid úgy csókolt, mintha tizennégy évet pótolna. Lassan, mélyen, mindkét kezével az arcomat fogva, mintha porcelánból lennék.
De nem porcelánból voltam. Nem aznap.
Lehúztam a pólóját. A mellkasa szélesebb volt, mint emlékeztem – izmos, szőrös, meleg. A kezem végigfutott rajta, le a hasáig, be a nadrágja gumijába. Megkeményedett volt – éreztem a tenyeremen keresztül, hosszú és vastag, és a testem azonnal reagált rá: a nedvesség, ami a délelőtt után alig száradt fel, újra elöntötte a bugyimat.
Az ágyra estem, ő fölém került. Nem voltam türelmes – lehúztam a szoknyámat, a bugyimat, és szétnyitottam a lábam.
– Óvszer – mondtam, mert még ebben az őrületben sem felejtettem el.
Előhúzott egyet a zsebéből – talán ő is érezte, hogy erre megy ki a dolog. Felhúzta, és amikor belém hatolt, a hangom megakadt a torkomban. Tele voltam. Nem csak fizikailag – tele voltam a reggel emlékével, a bűntudattal, a vággyal, és most Dávid mozgása mindent felerősített, mintha minden idegszálam nyitva lett volna.
Felültem az ölébe, mert irányítani akartam a mélységet. A kezemet a mellkasára tettem és ráültem – lassan, végig, amíg a fenekemmel a combjain nem ültem. Az érzés brutális volt – a szög, a mélység, a teltség. Mozogni kezdtem – lassan, körkörös csípőmozgással, mintha egy lassú zenére táncolnék.
Dávid a melleimet fogta – a melltartómat valahol az ágy szélén hagytam – és a hüvelykujjával a mellbimbóimat simogatta, miközben én rajta lovagoltam. A szeme a szemembe nézett és nem engedett el. Mint tizennyolc évesen – csak most tudtuk, mit csinálunk.
A második orgazmusom aznap lassan jött és sokáig tartott. Éreztem, ahogy felépül a hasamban – hullámokban, egyre erősebben –, és amikor végül átcsapott rajtam, a hangom betöltötte a félig üres lakást. Dávid egy pillanattal később követett – megfogta a csípőmet és maga felé húzott, miközben a teste megfeszült alattam.
Utána a hátamon feküdtem az ismeretlen ágyon, és a plafonra bámultam. A telefonom negyed hatot mutatott. Tamásnak mondtam, hatkor vagyok otthon.
– Mennem kell – mondtam, és hangosan felnevettem, mert az abszurditás fizikailag is nyomta a mellkasomat.
Dávid nem kérdezett semmit. Odaadta a számát. Megcsókoltam az ajtóban – röviden, az ajkát alig érintve –, és rohantam a villamoshoz.
Este – Tamás
Hazaértem öt perccel hat előtt. Zuhanyoztam – gyorsan, alaposan, szinte kétségbeesetten. Lemostam Márk és Dávid szagát, érintését, nyomát. A víz forró volt, és a bőröm vörös lett alatta, de nem éreztem tisztának magam. Nem azért, mert amit csináltam, rossz volt – hanem mert nem éreztem rossznak.
Tamás a nappaliban ült, és a tekintetéből rögtön láttam, hogy baj van.
– Hol voltál? – kérdezte, és a hangja az a fajta nyugodt volt, ami mögött vihar van.
– A csapatépítőn. Mondtam.
– A csapatépítő háromkor véget ért. Megnéztem a céges Facebookot.
A szívem megállt egy pillanatra, aztán újra elindult – gyorsabban, mint kellett volna.
– Utána kávéztam egy régi iskolatárssal. Dáviddal, emlékszel rá?
Tamás felállt. Közelebb jött. A szeme szűk volt, és a teste feszült – de nem dühös feszültség volt. Valami más. Olyan, amit régen láttam benne.
– Dáviddal? – ismételte. – Azzal a Dáviddal, akibe gimiben bele voltál zúgva?
– Igen. Összefutottunk. Kávéztunk.
Tamás a karomra tette a kezét. Nem durván – de határozottan. Közelebb húzott, és a száját a fülemhez tette.
– Zuhanyoztál, mielőtt hazajöttél – suttogta. – Mindig zuhanyozol, mielőtt hazajössz?
A szívem a torkomban vert. De valami történt – valami, amit nem vártam. Tamás szeme nem dühös volt. Izgatott volt. És a nadrágján keresztül éreztem, hogy az a három perc, ami az utóbbi években a „szexuális életünk” volt, ma este nem három perc lesz.
Tamás úgy csókolt meg, ahogy évek óta nem – mintha vissza akarna szerezni valamit, amiről azt érezte, hogy elveszíti. A keze a hajamba markolt, a másik a fenekemet szorította, és a nyelvét úgy nyomta a számba, mintha küzdene.
A hálószobába vitt – szó szerint felemelt és az ágyra dobott. A póló, amit a zuhany után vettem fel, egy mozdulattal a fejemen volt. Melltartót nem vettem fel – a melleim szabadon lógtak, és Tamás úgy nézett rájuk, mintha most látná először.
– Fordulj meg – mondta. Nem kérte. Mondta.
Megfordultam. Négyezkézlábra álltam, és éreztem, ahogy lehúzza a melegítőmet – nincs bugyi alatta, mert a zuhany után nem vettem fel. A tenyerét végighúzta a gerincemen, le a fenekemig, és a kezével szétnyitotta a fenekem két felét.
– Enyém vagy – mondta, és belém hatolt hátulról – keményen, gyorsan, mélyen.
A hangom kiszakadt belőlem. Nem azért, mert fájt – hanem mert ez a Tamás, akit a test mögött évek óta kerestem, most végre itt volt. Keményen dugott, mindkét kezével a csípőmet fogta, és a ritmus egyenletes volt és könyörtelen.
A testem harmadszorra aznap volt tele – és valami perverz módon ettől még jobb volt. A korábbi orgazmusok megnyitottak, érzékennyé tettek, és most minden lökés végigfutott az egész testemen. A melleim lógtak és rázkódtak minden mozdulatnál, az arcomat a párnába nyomtam, és a hangok, amiket kiadtam, nem voltak emberi hangok – inkább állati.
Tamás keze a hajamba markolt és hátrahúzta a fejemet.
– Nézz rám – mondta, és a hangja rekedt volt.
Hátrafordítottam a fejemet, amennyire tudtam. A szeme sötét volt, vad, és a szájának sarkában volt valami – nem mosoly, hanem birtoklás.
– Mondd, hogy enyém vagy.
– A tiéd vagyok – mondtam, és a szavak valódiak voltak és hazugságok egyszerre, és ettől a paradoxontól a harmadik orgazmusom úgy tört rám, mint egy lavina. A hüvelyem összerándult, a lábam remegett, a kezem belemarkolt a lepedőbe, és kiáltottam – hangosan, a szomszédok biztos hallották, és nem érdekelt.
Tamás egy pillanattal később követett – mélyen belém lökött és ott tartotta magát, miközben éreztem a pulzálását, a melegét, és azt a furcsa, primitív elégedettséget, ami a birtoklás után jön.
Éjfél
Tamás elaludt. Szinte azonnal, mint egy állat, aki megjelölte a territóriumát és most békében pihenhet.
Én a fürdőszobába mentem. A tükörbe néztem – a hajam kócos volt, a nyakamon Tamás fogainak nyoma, a csípőmen az ujjainak vörös foltjai. A combjaim között éreztem a keveredést – Tamás és Dávid és a saját testem nedvessége, mind összekeveredve, mint egy festmény, amelyen túl sok réteget vittek fel.
Zuhanyoztam. Másodszor aznap. A forró víz lemosta a fizikai nyomokat, de a fejem tele volt.
Három férfi. Egy nap. Három orgazmus, amiből kettő hazugságból, egy pedig félelemből született.
A tükörbe néztem újra. A nő, aki visszanézett, nem bánta, amit tett. Ez volt a legijesztőbb. Nem a bűntudat hiánya ijesztett – hanem az a felismerés, hogy két éve egy ilyen nap kellett ahhoz, hogy újra éljek.
Visszafeküdtem Tamás mellé. A sötétben néztem a plafont, és arra gondoltam, hogy holnap minden visszaáll a régi kerékvágásba. A három perces szex. A féltékenység. Az ellenőrzött telefon.
Vagy nem.
Mert a telefonomban ott volt Dávid száma. És a fejemben ott volt Márk félmosolya. És a testemben ott volt az emléke annak, milyen érzés, amikor valaki tényleg akar.
Elaludtam. Mélyen, nyugodtan, először hónapok óta.
Ha tetszett a történet, oszd meg – vagy írd meg kommentben a sajátodat. A szexblog.hu-n minden történet helyet kap.